Közel négy évtizede hajtanak fejet mindenszentek napján a Nyugati temető közös sírjának emléktábláinál azok előtt a temeriniek előtt, akik 1944–45-ben a magyarellenes partizán vérengzés áldozataivá váltak. Megemlékeznek továbbá azokról a magyar és nem magyar katonákról, mozgósított civilekről, hadifoglyokról is, akik messziföldről kerültek Temerinbe, és a helyi hadikórházakban hunytak el.

A sírkertben, de a temetőn kívül is több kisebb tömegsírban nyugszanak kivégzett temerini magyarok. 1990-ben, az első alkalommal alig néhányan álltak a tömegsír mellett, és emlékeztek nyíltan a megtorlás ártatlan áldozataira. Azóta sok év eltelt, és sok minden megváltozott. Így az elmúlt években és ma is bátran helyezhetnek virágot és gyertyát a tömegsírra az áldozatok emlékét örökké szívükben őrző hozzátartozók. És meg is teszik, hiszen szinte egész évben van friss virág a tömegsíron.

Az emlékezők elénekelték a Dalárda férfikórus vezetésével a Himnuszt, majd Kovács Elvira, a szerbiai képviselőház alelnöke, a Vajdasági Magyar Szövetség elnökségi tagja mondott alkalmi beszédet. Kiemelte, nyolcvan év alatt számos megpróbáltatáson ment át a vajdasági magyar közösség, de mindvégig kitartott. - Elődeink erősek voltak, bíztak abban, hogy egyszer az igazság győzni fog. Sokat kellett várni, de a történelmi megbékélés megtörtént. Ezen a helyen, amely nem csupán egy tömegsír, hanem egy történelmi sebhely, ahol az 1944-45-ös ártatlan magyar áldozatok emléke él, meg szeretném erősíteni, hogy soha sem feledhetjük el, mi történt 1944 őszén és 1945 elején. Ismerni kell a múltat, emlékezni kell, de a jövőbe kell néznünk. A jövő felé kell fordulnunk, hogy gyermekeinknek szép és boldog jövőt biztosítsunk itthon, a Vajdaságban. Fontos, hogy a veszteségből erőt merítsünk, kifejezzük elkötelezettségünket az összetartozás, a párbeszéd és az együttműködés mellett, a közös jövő érdekében, fogalmazott Kovács Elvira.

Csorba Béla, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt elnöke, aki a harminchat évvel ezelőtti megemlékezés kezdeményezői között volt, személyesen nem tudott részt venni az eseményen, gondolatait levélben küldte el, amit Balogh Sándor tolmácsolt. Megemlékező beszédében a nyolcvan évvel ezelőtti eseményeket részletezte. - 1945 elején még tart a Bácskában, Bánátban és Baranyában bevezetett katonai közigazgatás, a szomszédos Tiszaistvánfalván, azaz Járekon 1944 december eleje óta működik a dél-bácskai németek internálására létrehozott gyűjtőtábor, mely az embertelen bánásmód, a fizikai erőszak, az éhezés és a járványok hatására hamarosan haláltáborrá lényegül át. A temerini németek lágerbe kényszerítése rögtön az elején, 1944. december 5-én és 6-án megkezdődik. Január végén megkezdődött a csúrogi és a zsablyai magyarok Járekra hajtása is, gyalogmenetben, velőkig ható hidegben, Temerinen keresztül. A menetbe kerültek azok a temeriniek is, akik ezekben a vészterhes napokban tanyájukon voltak a csúrogi határban. Magyarnak lenni üldözött, másodrendű állapotot jelentett, leszámítva az új hatalommal együttműködők csoportját, akik egy része kommunista fanatizmustól, más része attól a naiv reménytől vezetve, hogy tehet valamit a lakosság érdekében. Ők hozták létre az úgynevezett húszas bizottságot még negyvennégy őszén, köztük a máig rettenettel emlegetett egykori bolsevik, Nyiszom Szabó János, aki sok jel szerint tagja volt a magyar tanácsköztársaság idején 1919-ben az ún. Lenin-fiúk megtorló gépezetének, fogalmazott Csorba Béla.

Balogh Sándor elszavalta Babits Mihály Alkalmi vers című költeményét, majd a hagyományokhoz híven Szöllősi Tibor plébános megszentelte az emléktáblákat, és közös imával emlékeztek az elhunytakra. A megemlékezés végén a temerini köztestületek, a magyar pártok és a civil szervezetek a márványtáblák előtt elhelyezték a megemlékezés és a kegyelet koszorúit, majd közösen elénekelték a Szózatot. Közreműködött: Szabó Gabriella, a Dalárda férfikórus és a TEFU fúvószenekar.