A FŐSZAKÁCS AJÁNLATA
ÁLLÁSHIRDETÉSEK
Helységnévtár
Fájdalmainkról...
Betűméret:
A Szabadságharc Oroszlánjának nevezték, csatát nem vesztett, csapatainak kegyetlenkedése miatt saját felettese is megrótta. Ez egy ilyen háború volt. Ez egy olyan háború volt, amelyben szomszédok egymás házát gyújtották fel, amelyben irtotta egymást a magyar és a szerb, amelyben a falu egyik fele a másikat támadta le, amelyben Zenta piacterén halomban álltak az emberfejek, Szenttamás pedig szinte le lett radírozva a negyedik ostrom után.
És ebben a háborúban a forradalmi magyar hadseregben nemcsak magyarok szolgáltak. A 12 pontért, a Habsburgok ellen nemcsak magyarok küzdöttek. Az aradi vértanúknak csak a kisebb része volt etnikai magyar. Fejértemplomot együtt védték magyarok és németek. 1849 áprilisában a magyar kormány egy szerbet nevezett ki hadügyminiszternek, a Szabadság Oroszlánját. Rajta kívül 14 szerb törzstisztje volt a honvédségnek, több, mint 100 főtisztje és 1200-1500 közhonvédje is.
Mondta-e vagy sem Damjanich (Damjanić) az állítólagos ominózus mondatát, amely szerint előbb legyilkolna minden szerbet, majd magát is – nem tudom. A háborúk és a háborúk utáni időszakok nem arról híresek, hogy mindenkiről az igazat mondják.
Azt is olvastam viszont, hogy Damjanich nem volt hajlandó az fegyverletétel után feladni Aradot az osztrák császári erőknek, az oroszoknak viszont igen. Talán ez is bizonyítja, hogy miért tartott ki a forradalom mellett, a császárság ellen.
Elfogadom és megértem, hogy sok szerbet sért a Damjanich-dombormű Ada központjában, vagyis közterületen, amely mindenkié. Annál is inkább sérti, mert szerb származásúként a magyarországi szerbek többsége ellen harcolt.
Más kérdés, hogy történelmi szempontból a Damjanich-féle szerbek gondolták-e helyesen vagy a vele szemben állók, akiket Szerbia tüzelt fel és Ausztria kihasznált.
Magyar szempontból, természetesen, hálásak lehetünk Damjanichnak, mert ha nincs ő, nincs Vetter és sokan mások, akkor ma nem lenne magyar errefelé. Ám talán nem így kellett volna kifejezni a magyarok háláját – lett volna annak a domborműnek más helye is, szintén Adán.
Aleksandra Jerkovnak, a Liga parlamenti képviselőjének és szóvivőjének elvben igaza lehet abban, hogy nem kell Damjanichnak emléket állítani, mert „tábornokként a háborúban civileket, nőket és gyermekeket gyilkolt.”. De én nem láttam bizonyítékot arról, hogy Damjanich saját kezűleg követte volna mindezt el. A parancsnoksága alatt állók talán.
És azzal is egyet tudok érteni, amit Jerkov úgy fogalmaz meg, hogy „az emlékmű az etnikai feszültségek fokozásához járult hozzá”.
Ne legyenek utcanevek, falunevek, szobrok, domborművek, amelyek bármely nemzetiségűeket sértenék!
De vajon minek mihez járul(t) hozzá, hogy Šupljikacról, Stratimirovićról, Rajačićról, akik a magyarok ellen vezényelték és uszították a szerbek nagy többségét – utcákat neveztek el szerte a mai Vajdaságban? Mit mondjunk akkor Knićaninról, aki szerbiai martalócaival („szerviánusok”) agressziót követett el egy másik állam és annak lakossága ellen, akinek a fegyveresei nagyon sok olyasmit követtek el, amit ma háborús bűncselekménynek nevezünk, de lehet, hogy kimerítené a népirtás fogalmát is. És Knićaninról utcákat neveztek el, sőt egy falut is, a Bánságban, éppen egy olyan falut, ahonnan a második világháború végén kiirtották a németeket, sőt egy koncentrációs tábort is „üzemeltettek”.
Ezek a nevek nem okoznak senkinek sem fájdalmat utcanévtáblákon, helységnévtáblákon? Vagy a magyarok (történelmi) fájdalmai nem fájdalmak? Vae victis, ugyebár?!
Hangsúlyoztam a „mai Vajdaság” szókapcsolatot mert annak ellenére, hogy egyesek szeretnek Vajdaság folytonosságáról beszélni 1848-tól kezdődvén, ebben nincs logika, meg sok igazság sem. Hiszen az a Vajdaság, amelyért a Liga küzd a második világháború előtt kezdett alakulgatni, mint politikai koncepció – a szerbiai unitarizmussal szemben. A fő jellemzője, hogy autonóm (akar lenni), de nem Magyarország viszonylatában, mert nem is annak része, hanem (szűkebb) Szerbia viszonylatában és hogy nem etnikai területi autonómia (mint, amilyen a Belgrádban és Karlócán megálmodott Szerb Vajdaság volt), hanem egy többnemzetiségű terület politikai, gazdasági, sőt, mondhatnám, hogy civilizációs autonómiája, amely nem a nemzetek egymás elleni harcáról szól, hanem a békés együttélésükről...
Tévedett tehát Jerkov pártjának elnökhelyettese, Kostreš, amidőn Šupljikac képe mellett fényképezkedett, mert Šupljikac olyasmiért harcolt, ami szöges ellentétben van azzal, amit a Liga vall Vajdaságról. Sőt inkább a mai Republika Srpska tekinthetne fel Šupljikacra. Miért? Mert egy etnikailag vegyes területen etnikai szerb entitást akart teremteni, leszakítva azt egy létező és elismert államról.
A „haladó radikálisoknak” az érvelését is el tudom fogadni, miszerint „Ez az emlékmű egészen biztosan nem járul hozzá a nemzetiségek közötti viszonyok fejlesztéséhez...”. De, könyörgöm, ne ők beszéljenek a nemzetiségek közötti viszonyokról. Nem tudom, hogy a tanúk megfélemlítésének következményeként hány évre ítélik el nemrégi vezérüket Hágában, de nem is érdekel, hisz köztudomású, hogy ugyanők, radikálisokként mennyi „jót” tettek a más nemzetiségűeknek a kilencvenes években. És tőlük is megkérdezem, hogy mikor indítványozzák már a Knićanin, Šupljikac, Stratimirović, Rajačić vagy éppen az általuk nagyon kedvelt magyar- és zsidógyűlölő Jaša Tomić nevének levételét utcákról, falvakról? Ugye, soha... Hiszen ezek szerb hősök voltak.
Nem én találtam ki, de igaz: háborúkban és azok után az egyik nép hősei, a másik számára gonosztevők.
És ezen semmiféle pártközi megállapodások nem változtathatnak. Hiába akarnak a „haladók” Damjanich-ügyben egyezkedni a VMSZ-szel. Damjanich nem egy párté, ő – még ha gonosztevő volt is – a magyarok többségének (már azoknak, akik hallottak róla) tudatában a Forradalom és Szabadságharc hőse.
Ismétlem, szerintem nem jó helyre került a dombormű, mert polgártársaink szemét szúr(hat)ja.
Ám érdekes, hogy a „haladókat” nem zavarja Kossuth emléke, aki a szerb történetírás szerint az egészet elkezdte, mert „nem akarta megadni a szerbeknek a jogaikat” (közben kizárólag a nemzeti területi autonómiát nem akarta megadni – féltve az ország épségét, amely félelmét 1918 igazolta). Nem zavarja Petőfi, vagy József Attila sem, pedig azok is írtak ám sokfélét... Talán azért, mert ezek, úgymond, magyarok voltak. Pedig Petrovics-Petőfi szülei etnikailag szláv/ szlovák származásúak voltak, de ezt nem biztos, hogy tudják a „haladók”, József Attila pedig azt vallotta, hogy „apám félig székely, félig román, vagy egészen az”. Mindketten magyarnak tartották magukat, magyarként éltek, írtak, gondolkodtak.
Petőfi például, aki utóbb egyáltalán nem fékezte indulatait, amikor a forradalmi Magyarország ellen fellépő szerbekről vagy románokról nyilatkozott, a március 31-én rendezett pesti népgyűlésen még így beszélt: „Mindnyájan egyenlők vagyunk, nincs többé úr és paraszt, mindnyájan a haza polgárai vagyunk, sem nyelv-, sem valláskülönbség nem választ s ne válasszon el egymástól .". Ezt akarták „Kossuth nacionalistái”, ugyebár.
Zavarja azonban a „haladókat” Damjanich, talán azért, mert szerb származású volt, ezáltal a szerbek „árulója” is. Ám Damjanich is magyarnak tartotta magát: „1848. április 4-én férjemnek szolgálati napja volt. Haynau, ki is felment a hivatalos helyiségbe, indulatosan kiabált, hogy: die Rebellen, die Hunde, Lumpen, Betyaren, ily címeket adott a magyaroknak, férjem elibe állt, és kikérte, hogy ő mint magyar nem tűri, hogy jelenlétében ily neveket osztogasson” – írta Hamvai Ödönhöz címzett levelében özvegy Damjanich Jánosné Csernovics Emília. (idézet Szabó Palócz Attila cikkéből, amely 2010 márciusában jelent meg a Magyar Hírlapban, de az idézet más forrásokban is szerepel). A feleségéhez intézett búcsúlevelében Damjanich többek között ezt írta, a kivégzése előtti órákban, a „Mindenség Urához” fohászkodva: „Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot!”.
Szóval, Damjanich magyarnak vallotta magát. De ha nem is így lett volna, ő és sok más katonatársa a magyar nemzet történelméhez tartozik. És mi, mai magyarok, csak büszkék lehetünk arra, hogy a magyar kormány hadseregében 1848/49-ben nem csak szolgáltak, hanem azt irányították is, szerbek, horvátok, osztrákok, birodalmi németek, lengyelek és sok más nemzetiségűek, származásúak. Ahogyan Petőfiből a próféta szólt – emlékezzünk az aradi vértanúkra - „A hősöket egy közös sírnak adják, Kik érted haltak, szent világszabadság!”.
Márton Attila
Agyfájdító az októberek első hétvégéje előtti rituális játék. Évről-évre ugyanaz. Főszerepben Ivica Dačić, mellékszereplők: Dveri, Naši, a szerb pravoszláv egyház, a főszereplő éppen időszerű koalíciós partnerei, politikai hátterű erőszakszervezetek („szurkolók”), egy-két merész deklarált...
2012. OKTÓBER 2.
[ 9:31 ]
„Vajdaságban ismét népszerű lett a magyar nyelv tanulása”. „Hivatalos adatok nincsenek, de az elmúlt másfél évben több vajdasági magyar távozott Nyugat-Európába, mint a kilencvenes években”.
Két állítás. Az egyik cím formájában jelent meg a Vajdaság Mán, a másik elhangzott az Újvidéki/Vajdasági...
2012. SZEPTEMBER 27.
[ 8:51 ]
Bedobták a csontot, van mit rágni és min rágódni. Mintha Koštunica kérdezték volna – a jelenlegi hatalom népszavazásra bocsátja a Koszovó vagy az EU kérdést. Persze, amennyiben az EU Koszovó elismerését szabja a csatlakozás feltételéül.
Komoly szándék bejelentése, vagy üzenet az EU-nak: ha tovább feszítitek a...
2012. SZEPTEMBER 18.
[ 10:47 ]
