Állok a Dunán átívelő ezeréves regensburgi Kő-hídon, és gyönyörködöm a tájban, az alattunk húzódó, a látóhatárba beleférő két Duna-ág csillogásában, az óváros ódon épületeinek körvonalaiban, de még mindig egy előző élmény hatása alatt vagyok. Útitársaim a túloldalon, a német hajózási igazgatóságon intéztek hivatalos ügyeket, én csak szerény kirándulóként csatlakoztam hozzájuk, ám ami a sikeres ügyintézés után következett, igazi ajándékká formálódott. Ahogy gyalog elindultunk a túloldalról az óváros felé, a Kő-híd irányába, utunk az Európa-csatorna feletti hídon vezetett át, ahol éppen a zsilip megnyitására készülődtek. Ez volt az ajándék-látvány, ami azonban később mintha mindannak a tükre is lett volna, ami a politikai életben ezekben a napokban történik velünk.

Nem voltunk egyedül, egy ponton népes kis csoport szerveződött turistákkal, helyi nagyapákkal és unokákkal. Slojze, slojze – mondogatták. Die Schleuse, vagyis a zsilip. A zsilip, ami a dunai hajózás és a Ferenc-csatorna folytán a bezdániak szótárába már gyerekkorban beivódott. A zsilip Bezdánban is maga volt a csoda, és még mindig az – főleg, ha gyakran használnák, mert akkor az azt jelentené, hogy a csatornai hajóforgalom is feléledt. Sokáig a mérnöki tudás és a mesteri kivitelezés büszke szimbóluma is volt, hiszen szívesen emlegettük – amit fejből tudtunk –, hogy itt alkalmazták először a víz alatti betonozás technológiáját, mégpedig úgy, hogy a márgát helyben égették cementté. Mihálik János építésvezető bravúrját emléktábla őrzi, s a bezdáni Duna-partra látogatók számára is meggyőzően hirdeti a csatorna torkolatánál a zsilip különleges mivoltát. Itt, most Regensburgban, nem maga a műtárgy volt az igazán érdekes, hanem az, amit tud. Hatalmas, legalább száz méter hosszú szállodahajó igyekszik átjutni rajta. Úgy tűnik, mindkét oldala horzsolja a keskeny csatorna betonfalát, de nem. A hajó pontosan, kicentizetten halad; az orra negyed óra alatt meg is érkezik a kétszárnyú kapuhoz. Ha már itt vagyunk, kivárjuk a végét. A hajó mögötti kaput gyorsan becsukják, most a vízszintnek az úti cél irányában történő kiegyenlítése következik. A szivattyúk gyorsan dolgoznak, el sem hisszük, hogy tíz perc alatt a kapuk akadálytalanul nyílnak, és a hajó máris továbbindul.

Ahogy fényképezek, a mérnöki-építészeti-alkalmazási csoda egyszerre erős szimbólummá válik. Akik a hajón vannak, kicentizett keskeny úton haladnak a céljuk felé – ebben a pillanatban megállíthatatlanul. A jelenetről az október 31-ei újvidéki péntek este jut eszembe, amikor a Felszabadulás sugárúton, a Lázár cár sugárút sarkán gyülekező emberek között elvegyülve tanúja vagyok a lelkesedésnek, amellyel a Novi Pazarból elindult fiatalokat üdvözlik, amint hosszú gyalogútjuk során folyamszerűen megérkeznek a városba, hogy másnap ők is részt vegyenek az újvidéki vasútállomáson történt, tizenhat ember halálát okozó tragédia első évfordulója alkalmából rendezett megemlékezésen. A légi felvételek – különösen a másnapi megemlékezésről készültek – tanúsítják, hogy az utcák keskenynek bizonyulnak, amikor sok-sok ember puszta megjelenésével áll ki közös ügyért, közös célért – adott esetben az áldozatokról való méltó megemlékezés részeként, egyfajta intelemként is, hogy a társadalom felépítésében és működésében mindenkinek megvan a maga felelőssége.

Ez a gondolat ismét átsuhan az agyamon, amikor a regensburgi óvárosban eltöltött kellemes délután után a vasútállomás és a buszmegálló felé vesszük az irányt, hogy hazafelé induljunk. A turistákkal és helyiekkel teli óvárosi nyüzsgés után a vasútállomásra vezető sétálóutca merőben más hangulatot áraszt. Öt-hat, hét-nyolc arab kinézetű férfiból álló csoportok között lépdelünk, mígnem az utca végén kezdődő park körül rendőrautókba ütközünk. A parkban rendőrök két szakállas férfit tartóztatnak fel, miközben egy kicsit távolabb a harmadik hevesen gesztikulálva telefonál. Alig pár lépésre egy németül beszélő férfi pánikban valami olyasmit mond, hogy hiányzik valamije, két nő pedig hangosan biztatja, hogy szaladjon az ott lévő rendőrökhöz.

Az elrontott politika, a tudatlanság vagy a felelőtlenség következményei szembejönnek velünk immár olyan körülmények között, amikor már úgy tűnt, hogy a demokrácia játékszabályai szerint a döntéshozók és az intézmények törvényes keretek közötti munkája által adott a haladás – mint a hajónak a korábban kiépített keskeny zsilipcsatornában. De nem.