Kertelés nélkül
Újvidékinek lenni
Gondolatok egy idézet nyomán
Betűméret:             
„Űzött kisebbségként érzik magukat azok, akiknek a családjaik már generációk óta Isztambulban élnek és hagyományos isztambuli kiejtéssel beszélnek. Elborzasztják őket az általuk valaha annyira áhított nemzeti állam létrejöttének következményei és a következőképpen fogalmaznak: 'Idegenek lettünk saját városunkban... Isztambul ma nem Isztambul...” - az általam magyarra fordított idézet az először 1995-ben kiadott és a napokban a kezembe került Constantinople, City of the World's Desire c. könyvben szerepel, amelyben Philip Mansel Konstantinápoly/Isztambul 1453 és 1924 közötti történelméről számol be.
Az idézet után a szerző megemlíti, hogy sok régi isztambuli (török) visszasírja az egykori Birodalom nemzeti sokszínűségét és örül, ha a Városban görög szót hall a turistáktól. Mindezt olyan szövegkörnyezetben említi meg a szerző, amelyből kiviláglik, hogy a Város lakosságának összetétele legutóbb az 1940-es években kezdett el drasztikusan változni – ekkor kezdődött az anatóliaiak betelepülési hulláma – mintegy bosszúként az évszázados kizsákmányolásért és mellőzöttségét.
Ismerős, nem?
Nemrég együtt utaztam néhány kilométert – Újvidék és az egyik közeli település között - egy, a '90-es években az északi határon túlra elköltözött asszonnyal. Fel-felcsillant a szeme egy-egy ismerős épület láttán, egy-egy név, vagy esemény hallatán, majd letörve megállapította, hogy mennyire megváltozott Újvidék. Szokott ő hazajárni és mindig elszomorodik. Merthogy mennyire más... De mondanak ilyesmit óbecsei szerbek és sokan mások is. Persze, leginkább az újvidékieknek fáj a változás és az, hogy sokáig idegennek érezték magukat a Városban, és idegennek érezték a Várost. De sokszor hallottam újvidéki szerbektől, hogy örülnek, ha magyar, szlovák stb. beszédet hallanak az utcán. Több ízben a Blic napilap újvidéki mellékletében olvastam ilyen és hasonló nyilatkozatokat “az utca emberétől”.
Persze, Újvidék nem Konstantinápoly/Isztambul. Hasonlóságok azonban vannak: mindkettő valaha egy többnemzetiségű birodalom ékköve volt, ma mindkettő nemzetállamban van, mindkettő stratégiailag fontos ponton fekszik (Újvidék volt a Duna Gibraltárja, ugyebár), mindkettőnek drasztikusan megváltozott a lakossági összetétele – etnikailag és a földrajzi eredetet illetően is – az elmúlt évszázad során. És egyik sem az, ami volt.
1995-ben a mérsékelt iszlámista párt egyik vezetője – mintegy megjósolva pártja választási győzelmét – ezt mondta: „Aki meghódítja Isztambult, övé a világ!”. Ez a párt nyert egyébként a hétvégén megtartott törökországi választásokon is – ha a világot (még) nem is, de az országot tényleg meghódították.
Újvidékről ilyet nem lehet elmondani, mármint olyasmit, hogy „akié Újvidék, az övé a világ”, de érdekes, hogy 1988 nyarán elsőként Újvidéket „támadták meg” (habár el is lehetne hagyni az idézőjeleket) elsőként a szerb nacionalizmus és unitarizmus rohamosztagai – sajnos, mint utóbb kiderült, sikeresen.
Az újvidékiek már megszokták a legutóbbi betelepülések, betelepítések következményeit. Nem örülnek, de beleszoktak. Talán bele is fásultak. A jövevények között vannak ilyenek, olyanok is. Sokan nem újvidékiesen beszélnek szerbül. Vannak közöttük olyanok is, akiket nem zavarnak a más nyelvek, szokások, hagyományok, a másság. Ők is újvidékiekké váltak.
Ez alatt a majd 39 év alatt megtanultam egyet s mást – Újvidékről és talán az emberekről is, habár Újvidéken még az izzó nemzeti hevület időszakában is voltak emberek, akiknek az emberség, a becsület, a tisztesség volt fontos. Újvidéki leginkább újvidékivel érti, érteti meg magát – méghozzá nem biztos, hogy vele egy nemzetiségű újvidékivel. Újvidékinek lenni nem etnikai vagy származási kérdés, nem öröklődő tulajdonság. Lehet gyerekként és felnőttként is újvidékivé válni – csak újvidékiesen kell élni és másokhoz viszonyulni. Újvidéket gyűlöli a mindenkori és mindenféle korlátoltság és bugrisság. Igen, Újvidéken néha kisebbségbe kerülnek az újvidékiek. Itt, a civilizációk találkozópontján, néha ütközőpontján.
Márton Attila
Oly távol, s mégis közel - illusztráció
2012. OKTÓBER 31.
[ 17:39 ]
„A Kolléga” - illusztráció
2012. OKTÓBER 24.
[ 13:00 ]
Milyen társadalmat akarunk? - illusztráció
2012. OKTÓBER 14.
[ 15:16 ]
Farkasra bízott bárány - illusztráció
2012. OKTÓBER 9.
[ 14:31 ]
Agyfájdító az októberek első hétvégéje előtti rituális játék. Évről-évre ugyanaz. Főszerepben Ivica Dačić, mellékszereplők: Dveri, Naši, a szerb pravoszláv egyház, a főszereplő éppen időszerű koalíciós partnerei, politikai hátterű erőszakszervezetek („szurkolók”), egy-két merész deklarált...
2012. OKTÓBER 2.
[ 9:31 ]
„Vajdaságban ismét népszerű lett a magyar nyelv tanulása”. „Hivatalos adatok nincsenek, de az elmúlt másfél évben több vajdasági magyar távozott Nyugat-Európába, mint a kilencvenes években”. Két állítás. Az egyik cím formájában jelent meg a Vajdaság Mán, a másik elhangzott az Újvidéki/Vajdasági...
2012. SZEPTEMBER 27.
[ 8:51 ]
Bedobták a csontot, van mit rágni és min rágódni. Mintha Koštunica kérdezték volna – a jelenlegi hatalom népszavazásra bocsátja a Koszovó vagy az EU kérdést. Persze, amennyiben az EU Koszovó elismerését szabja a csatlakozás feltételéül. Komoly szándék bejelentése, vagy üzenet az EU-nak: ha tovább feszítitek a...
2012. SZEPTEMBER 18.
[ 10:47 ]
Beolvasás folyamatban
TÁMOGATÓNK
Ministerelnökség | Nemzetpolitikai Államtitkárság - logóBethlen Gábor Alap - logó