A FŐSZAKÁCS AJÁNLATA
ÁLLÁSHIRDETÉSEK
Helységnévtár
Egy történet a kettős beszédről
Betűméret:
Amelyek gyakorlatilag ‘87-ben kezdődtek ama bizonyos Nyolcadik Ülésen, amikor a szerb nacionalizmus átvette a hatalmat a Párton belül – majd megindult hódító útjára. Šljivančanin alighanem átaludta az 1987 és 1991 közötti éveket, észre sem véve, hogy két-három év alatt gyakorlatilag megszűnt az az ország és az az Alkotmány, amire ő is felesküdött. Így került ‘91 őszén Vukovár alá, harcolni Jugoszláviáért az “usztasák” ellen és hogy „feloldja a laktanya zárlatát”.
Vukovár ostroma után az Ovčara birtokon kivégeztek majd háromszáz horvát hadifoglyot. Šljivančanint 2003 júniusában kiadta a Živković-kormány (tüntetettek is emiatt a “patrióták”). 2003 szeptemberében 5 évre ítélte a hágai törvényszék amiatt, hogy “segítette és támogatta a horvát foglyok kínzását”. 2007 decemberében kiengedték, majd 2009 májusában 17 évre ítélték el. 2010 decemberében viszont 10 évre csökkentették az ítéletet. Mile Mrkšićet, az Első Gépesített Gárdaegység korabeli parancsnokát 20 év börtönre ítélték Hágában Vukovar/Ovčara miatt.
Egy szlavóniai szerb fiatalember mondta nekem jó két évvel azután, hogy fegyverrel bevonult Vukovárba: „Nem akarod tudni, hogy Vukovárban mi minden történt”...
Miben hitt Šljivančanin?!
Azt mondja Šljivančanin, hogy „Tito elvtárs képét és a csillagos jugoszláv trikolórt” akarta kitűzni a hágai elítéltek, őrizetesek közös helyiségében, mert elege volt a nemzeti jelképekkel való viaskodásokból. Šljivančanin hitt Jugoszláviában... Rendben, de milyenben? Lehet, hogy ő is azok közé a milliók közé tartozik, akiket annak idején „beetetett” a miloševići propaganda, miszerint Szerbia és a szerbek Jugoszláviát védik, a többiek meg szét akarják rombolni. Ő sem tette fel magának a kérdést, hogy milyen Jugoszlávia lenne az, amelyet csak egy nép (a hatalom propagandája által butított és feltüzelt nép) akar, a többiek meg menekülnének (b)előle? Milyen az a “Jugoszlávia”, amelyet csetnikek “védtek” (lásd a mellékelt képet)? A „JNH” a szerb nacionalizmus hadseregévé vált, magával ragadva emberek millióit.
Šljivančanin most igyekszik elhatárolódni mindenféle nacionalizmustól, kizárólagosságtól, előítélettől. Hangsúlyozza, hogy miközben (a muzulmán) Rasim Ljajić segített rajta, két szerb (a szerbiai állami delegációból) nem is fogott vele kezet Hágában.
Ám van legalább egy korabeli interjú, amely igencsak megkérdőjelezi mindazt, amit Šljivančanin manapság nyilatkozgat (http://www.youtube.com/watch?v=rZvf-h7BLIA&feature=related ), ebben az akkori őrnagy a parancsnoksága alatt levő „önkéntesek és területvédelmisek hősiességéről” beszél, meg arról, hogy létre kell hozni egy új államot, amelyben a nép majd „velünk lesz”.
Talán ‘91-ben tényleg azt hitte Šljivančanin, hogy Jugoszlávia polgárait menti az usztasáktól – annál is inkább, mert a horvát oldalon bizony voltak usztasák (lásd: a HDZ-s Merčep, aki '91 nyarán Vukovárt terrorizálta, Glavaš, aki Eszéket stb.). De azt Šljivančanin őrnagy se hihette, hogy Šešelj csetnikjeivel vállvetve védelmezheti Jugoszláviát (lásd pl.: www.youtube.com/watch?v=aWP4jSLOULI&feature=player_embedded).
Nevükön nevezni a dolgokat!
Šljivančanin története a manipulációról is szól. Manipulál most a boldog békeidőket és a titói Jugoszláviát visszasírókkal, tisztára akarván mosni a múltját – egyben tisztára akarván mosni a „JNH” múltját is.
Manipulált 1991-ben is, amikor kamerák előtt, „titovkával” a fején kiosztotta a vöröskeresztes ipsét, mondván, hogy „Ez az én hazám!” (http://www.youtube.com/watch?v=9Bf5rpKUWuk&feature=related), miközben a hadifoglyokat a kórházból az Ovčara felé szállították, ahol a „területvédelmisek” vártak rájuk...
Šljivančanin Jugoszláviát állítólag védte volna, közben az „etnikailag tiszta” Nagy Szerbiát valósította meg. Sapkáján a vörös ötágú, parancsnoksága alatt kucsmások, kétfejű sassal. Šljivančanin története tehát orwelli, a kettős beszéd története is.
Emlékszem rá, 1988 novemberében, a 17. CK-ülés előtt (Vajdaság eleste után) arra vártam, hogy Šuvar eleget tesz ígéretének és nevén nevezi a dolgokat. Ugyanezt ígérte Montenegró eleste után, 1989. januárjának végén („Popu pop, a bobu bob”). Egyszer sem tette meg, mert magára hagyták azok, akikre számított. Bizony, az egykori Nemzeti Vezér felemelkedésének történetében sok olyan eset volt, amikor a dolgok nem voltak nevükön nevezve, amikor az épülő totalitarizmus nyelvezetét fogadták el annak ellenfelei, ellenségei is.
Nevén kell tehát nevezni a dolgokat. Orwell ezt mondta: „A szabadság az, ha szabadságunkban áll kimondani, hogy kettő meg kettő négy. Ha ezt megtehetjük, minden egyéb magától következik.”. Ha viszont nem tesszük meg, ha újbeszélt beszélünk, ha meghajolunk a kettős beszéd és annak mindenkori művelői előtt, akkor lemondunk a szabadságról.
Márton Attila
Agyfájdító az októberek első hétvégéje előtti rituális játék. Évről-évre ugyanaz. Főszerepben Ivica Dačić, mellékszereplők: Dveri, Naši, a szerb pravoszláv egyház, a főszereplő éppen időszerű koalíciós partnerei, politikai hátterű erőszakszervezetek („szurkolók”), egy-két merész deklarált...
2012. OKTÓBER 2.
[ 9:31 ]
„Vajdaságban ismét népszerű lett a magyar nyelv tanulása”. „Hivatalos adatok nincsenek, de az elmúlt másfél évben több vajdasági magyar távozott Nyugat-Európába, mint a kilencvenes években”.
Két állítás. Az egyik cím formájában jelent meg a Vajdaság Mán, a másik elhangzott az Újvidéki/Vajdasági...
2012. SZEPTEMBER 27.
[ 8:51 ]
Bedobták a csontot, van mit rágni és min rágódni. Mintha Koštunica kérdezték volna – a jelenlegi hatalom népszavazásra bocsátja a Koszovó vagy az EU kérdést. Persze, amennyiben az EU Koszovó elismerését szabja a csatlakozás feltételéül.
Komoly szándék bejelentése, vagy üzenet az EU-nak: ha tovább feszítitek a...
2012. SZEPTEMBER 18.
[ 10:47 ]
