A FŐSZAKÁCS AJÁNLATA
ÁLLÁSHIRDETÉSEK
Helységnévtár
Az Elveszett Remények Évtizede
Betűméret:
Már jó ideje jelzik a közvélemény-kutatók, hogy Szerbia lakosságát mindennél jobban érdekli, nyomasztja a gazdasági és pénzügyi helyzet, a „nagy nemzeti témák” háttérbe szorultak (kíváncsian várom, hogy a legutóbbi koszovói válság változtat-e ezen bármit is).
Az elköltözés, de miért is köntörfalazzak, az innen való menekülés ismét téma. A múlt héten a Press írt róla, a cikket átvette a B92 internetes portálja… A napilap újvidéki példákból indult ki – a megszólaltatott munkaközvetítő azt mondja ugyan, hogy a helyzet még nem hasonló a ’90-es évekhez, de az idén sokkal nagyobb az érdeklődés a külföldi munkavállalás iránt, mint korábban: vendéglátó-ipari dolgozók, hegesztők, sofőrök, bébiszitterek, egészségügyi nővérek, egyetemet végzettek, fiatalabbak, 35 éven felüliek, legálisan, feketén…
Jelenleg 221 kommentár van a cikkre a B92-n. Egy mesterfokozattal rendelkező közép-szerbiai azt írta, hogy másfél ezer (!) belföldi cégnek küldte el életrajzát (a CV-t, azt). Ha otthon maradt volna, akkor maximum 200 eurót kereshetett volna, ez volt az egyedüli ajánlat. Emigrált és most 25-ször nagyobb a fizetése annál, amit Szerbiában kaphatott volna. „Szerbia Szerbia, de a 25 az 25”, „Nem tehetek róla, hogy azt szeretném, hogy ahhoz képest fizessenek meg, hogy mennyit érek, nem pedig az alapján, hogy kit ismerek” – válaszolja a „nickje” alapján ítélve ’86-ban született fiatalember azoknak, akik hazafiasságra, nemzeti érzelmekre hivatkozva lesajnálják a „szökevényeket”.
Persze, kérdés, hogy egyáltalán meg kell-e lepődnünk, egyáltalán hír-e az, amiről a Press ír. Vagyis, tényleg „ismét” növekszik az elvándorlás mértéke, vagy valójában „mindig” is így volt? Válaszokért visszamehetünk a ’90-es évekbe, de a ’60-asokba és ’70-esekbe is (lásd: gastarbeiterek), de ez már tényleg a múlt.
A fontosabb kérdés valójában az, hogy mi történt az elmúlt egy évtized alatt? Talán egy könyvcím lenne a legjobb jellemzője az Elveszett Remények Évtizedének: Egy lépés előre, két lépés hátra (copyright by: Lenin).
Nagyjából fél évvel Đinđić meggyilkolása előtt a menni vagy maradni dilemmáról témázgattunk egy ismerősömmel. Akkoriban – a férjével együtt - láttak is meg nem is perspektívát a maradásban, de – ha jól emlékszem – inkább maradtak volna. Maradtak is, de azt, hogy megbánták-e, azóta se mertem kérdezni.
Ismerek olyanokat is, akik elmentek majd visszajöttek, nem azért, mert „amott” nem találták fel magukat, hanem azért, mert hazavágytak – itt munkájuk még nincs, szerencsére megtartották „ottani” munkáikat, amelyeket az interneten is lehet végezni.
A „majdcsak jobb lesz” sóhajt ma már keserű röhögés kíséri a mindennapi beszélgetésekben, bólogatások nemigen.
Szerbia – Horgostól az Ibar folyó északi partjáig - biztosan nem az egyedüli ország a világon, ahol párttagság, vagy másféle kapcsolat (ja, a „veza”) kell szinte mindenhez, munkahelyhez meg főleg, és nem az egyetlen, ahol ilyenek híján nagyon könnyen az utcára kerülhet az ember. Persze, hogy nem Szerbia az egyedüli ilyen ország a világon. És ez vigasz?!
Szerbia - Társadalmi berendezés: többszörös egypártrendszer, klientúrális alapon „működő” társadalom – a gazdaságban, a kultúrában, az oktatásban, médiában, minden téren. „Sikeres életfilozófia”: fölfelé nyalunk és meghunyászkodunk, lefelé taposunk, alázunk, gyalázunk és sarat dobálunk. Következmény: kontraszelekció. A következmény következménye: hanyatlás, zuhanás.
A nem túl hajlékony gerincűek, a nyelvüket rendeltetésszerűen használók nem sok sikerre számíthatnak – áskálódásokra annál inkább. Az ő sorsuk a „megszoksz, vagy megszöksz” dilemma.
Mindez fokozottan sújt és romba dönt minket, magyarokat. Minket, mindezen felül, fokozottan sújt az alacsony natalitás, az elvándorlás, és az asszimiláció is. Egy idézet Prof. Dr. Gábrity Molnár Irén minapi interjújából: „A becslések szerint 30-50 ezerrel is csökkenhetett a magyarok száma az elmúlt tíz évben”.
Küzdeni? Az én korosztályom végigküzdötte a kilencvenes éveket (főleg, akik Belgrádban vagy Újvidéken éltek és/vagy tanultak), majd a 2000-es évek elején megjelentek a feliratos trikók, amelyeken az október 5-ét a naptárban az április 1-je helyettesíti. Sokan belefáradtak már az elvesztett csatákba, a hiábavaló küzdelmekbe, a gonoszság, butaság, a hozzá nem értés falaiba való ütközésbe.
Másodkézből hallottam, állítólag egy erre járó magyarországi fiatalember mondta több napos itt tartózkodás tapasztalatait összegezve: „Az itteni fiataloknak nincs jövője, de van Jelene!”.
Persze, a sopánkodástól, kesergéstől nem lesz jobb, de attól sem lesz jobb, ha fejünket a homokba fúrva, vagy éppen mellünket döngetve, vagy frázisokat durrogtatva, nem akarjuk felismerni az igazi okokat! Valódi remény csak akkor lehet, ha azokon változtatunk.
Márton Attila
Agyfájdító az októberek első hétvégéje előtti rituális játék. Évről-évre ugyanaz. Főszerepben Ivica Dačić, mellékszereplők: Dveri, Naši, a szerb pravoszláv egyház, a főszereplő éppen időszerű koalíciós partnerei, politikai hátterű erőszakszervezetek („szurkolók”), egy-két merész deklarált...
2012. OKTÓBER 2.
[ 9:31 ]
„Vajdaságban ismét népszerű lett a magyar nyelv tanulása”. „Hivatalos adatok nincsenek, de az elmúlt másfél évben több vajdasági magyar távozott Nyugat-Európába, mint a kilencvenes években”.
Két állítás. Az egyik cím formájában jelent meg a Vajdaság Mán, a másik elhangzott az Újvidéki/Vajdasági...
2012. SZEPTEMBER 27.
[ 8:51 ]
Bedobták a csontot, van mit rágni és min rágódni. Mintha Koštunica kérdezték volna – a jelenlegi hatalom népszavazásra bocsátja a Koszovó vagy az EU kérdést. Persze, amennyiben az EU Koszovó elismerését szabja a csatlakozás feltételéül.
Komoly szándék bejelentése, vagy üzenet az EU-nak: ha tovább feszítitek a...
2012. SZEPTEMBER 18.
[ 10:47 ]
