A FŐSZAKÁCS AJÁNLATA
ÁLLÁSHIRDETÉSEK
Helységnévtár
Egy történet a zsarnokságról
Betűméret:
Volt ez már így, meg lesz is, de a fásultság elmúlik, hiszen az ember vérévé vált már régóta a politika (25 éve, negyed század, nem is kevés), vagyis előbb-utóbb ismét beleveti magát az újságíró a piszkos hullámokba, hisz életeleme ez, azzá vált. Azért csinálja, hisz pénzért, ha becsületesen teszi, itt és most, nem érdemes.
Remélem, megengedi az Olvasó ezt a két bekezdésnyi személyeskedést, végtére is a rovat alcímében szerepel a jegyzet szó…
Vannak azonban történetek, amelyek még ilyen állapotban is megindítják az ember ujjait a billentyűzeten, amelyekről érdemes szót ejteni, hiszen alapvető emberi, történelmi, politikai – ki, hogy szereti - igazságokról szólnak. Ilyen történet az elrabolt spanyolországi babák története…
A BBC ma mutatta be Katya Adler dokumentumfilmjét. A lényeg: Franco fasisztái hatalomra kerülésük után elvették az új rendszer ellenségeitől a babákat és „megbízható” családoknak adták át. Az anyáknak azt mondták, hogy gyermekük halva született vagy a szülés után meghalt, közben ép és egészséges volt. Mindez nem történhetett volna meg a polgárháború győzteseivel szoros kapcsolatban levő katolikus egyház (konkrétan: papok, apácák), továbbá orvosok, egészségügyi személyzetisek segítsége, aktív szerepe nélkül. Franco idejében az egyháznak nagy befolyása volt az egészségügyben, az oktatásban stb. Később a rossz gazdasági helyzetben levők meg az „erkölcstelennek” ítélt anyák is sorra kerültek. Sőt, a gyermekkereskedelem a diktátor halála (1975. 11. 20.) után is folytatódott, gyakorlatilag addig, amíg az állam 1987-ben nem vette át a kórházaktól az örökbefogadás irányítását. Egyesek szerint a fél évszázad alatt akár 300.000 babáról is beszélhetünk!
Először Giles Tremlett 2006-ban megjelent könyvében, a Ghosts of Spainben, pontosabban annak szerb nyelvű kiadásában (2007) olvastam minderről először. Ott jelent meg, hogy csupán 1944 és 1955 között 30.000 ilyen eset volt.
Spanyolország már 35 éve nem tud mit kezdeni az 1936 és 1975 közötti korszakkal. A békés váltás érdekében a szőnyeg alá söpörték a véres, sötét és fájdalmas múltat, de a társadalom ennek ellenére még ma is megosztott – alapjában véve ugyanazon törésvonalak mentén, mint 1936-ban (és előtte is).
Ám a csontvázak időről időre kiesnek a szekrényekből. Ricard Vinyes (katalán) történész volt az, aki nélkül nem készülhetett volna el 2002-ben a Frankizmus elveszett gyermekei című dokumentumfilm. Vinyes az áldozatoktól halott először az esetekről, majd az állami levéltárban talált rá az ún. „vörös dossziékra”. A dokumentumfilmet nem volt hajlandó bemutatni az állami tévé, amely az akkor kormányzó jobboldali (vagy jobbközép – kinek mi a kedvesebb) Néppárt irányítása alatt volt, de Katalóniában, a Baszkföldön, Andalúziában a regionális tévék bemutatták. Spanyolországban tehát nem néhány napja beszélnek az elrabolt babákról, hanem legalább 9 éve.
Spanyolországban ma vita van Franco földi maradványainak és a - megbékélés helyévé sohasem vált, habár Franco által annak szánt - Elesettek Völgyének sorsáról is.
A mindenkori spanyol hatalom lidércálma ez: mi történik, ha a szellemek, ha az elhallgatott események szellemei kiszabadulnának a palackból? A politikailag talán ideiglenesen hasznos amnesztia és a hallgatólagosan megbeszélt amnézia története ez, az eltüntetett archívumoké, a gyilkosok és az áldozatok megbékéléséé és lehetne még sorolni. A spanyolországi Történelmi Emlékezet Egyesületének petíciójában állt egy mondat, mely szerint a „két Spanyolország” konfliktusa továbbra is tart és ez így lesz egészen addig, amíg nem kerül nyilvánosságra, hogy mi minden történt.
A gyermekrablást egyébként a frankisták a „faj megmentésével” indokolták, azzal, hogy a gyermekeket ki kell ragadni a „demokratikus környezetből”.
Egy történet ez a totalitarizmusról, a diktatúráról, de annak végrehajtóiról is, ama bizonyos „egyszerű emberekről”, akik csak azt tették, amit mondtak nekik. Végül, de egyáltalán nem utolsósorban, egy történet ez a faji, nemzeti, osztály- és egyéb „magasztos érdekeknek és eszméknek” az Egyén fölé helyezéséről.
Márton Attila
Agyfájdító az októberek első hétvégéje előtti rituális játék. Évről-évre ugyanaz. Főszerepben Ivica Dačić, mellékszereplők: Dveri, Naši, a szerb pravoszláv egyház, a főszereplő éppen időszerű koalíciós partnerei, politikai hátterű erőszakszervezetek („szurkolók”), egy-két merész deklarált...
2012. OKTÓBER 2.
[ 9:31 ]
„Vajdaságban ismét népszerű lett a magyar nyelv tanulása”. „Hivatalos adatok nincsenek, de az elmúlt másfél évben több vajdasági magyar távozott Nyugat-Európába, mint a kilencvenes években”.
Két állítás. Az egyik cím formájában jelent meg a Vajdaság Mán, a másik elhangzott az Újvidéki/Vajdasági...
2012. SZEPTEMBER 27.
[ 8:51 ]
Bedobták a csontot, van mit rágni és min rágódni. Mintha Koštunica kérdezték volna – a jelenlegi hatalom népszavazásra bocsátja a Koszovó vagy az EU kérdést. Persze, amennyiben az EU Koszovó elismerését szabja a csatlakozás feltételéül.
Komoly szándék bejelentése, vagy üzenet az EU-nak: ha tovább feszítitek a...
2012. SZEPTEMBER 18.
[ 10:47 ]
