Szellemidézés

A sport a háború folytatása – így van ez sokfelé, de nálunk, errefelé bizonyosan így van. A sport nálunk (is) csupán ürügy.
Ahogyan a Barcelona és a (Real) Madrid meccsei is sokkal többet jelentenek mindkét szurkolótábor (mindkét nép?) számára, mint „egyszerű” focimeccsek. Elég talán csak annyit megemlítenem, hogy Puyol nem véletlenül csókolgatta a 6:2-es madridi győzelem egyik gólja után a katalán zászlós kapitányi karszalagját. A glasgowi Rangers és a Celtic ütközései sem csak a zöld pályáról és a fehér vagy sárga labdáról szólnak.
A szerb válogatottak és csapatok meccsei sem csupán a labdáról és a sportteljesítményekről szólnak. Főképp akkor nem, ha az ellenfél/ellenség az „ősi ellenség” soraiból kerül ki. Három ujj a levegőben, nemzeti zászlókon városnevek Bosznia nyugati csücskétől a koszovói északig. Fütyülésorkán az ellenfél/ellenség himnuszával szemben. Szétvert autók, amelyekben nők és gyermekek is ültek. És persze, ahogyan ez a kilencvenes évek második fele óta szokás: tömeges ünneplés a tereken, amikor hazaérkeznek a „hősök”.
Semmi új a nap alatt. A győztes hadseregeket évezredek óta virágesővel várják az otthoniak. És a mai sportcsapatok, különösen a válogatottak sokak számára éppen a hadseregeket helyettesítik.
Mi lenne ha a szerb sportolók nem vehetnének részt nemzetközi sportversenyeken? A magyarok reménykedhetnének vízipóló-aranyban, érdekesebbé válna a nemzetközi tenisz (jelenleg ugyanis Đokovićnak minden torna kezdetén átadhatnák a serleget, a többiek pedig mérkőzzenek meg a második és a többi helyért)... és sorolhatnám, hiszen most már a kézilabda is ebbe a körbe tartozik, de majd a kosárlabda is visszatér lassacskán...
Bárki, aki hivatásosan vagy csupán amatőr szinten sportolt valaha is, fejet hajthat a szerbiai sportolók sikerei előtt. Egy kis országról van szó, egy rosszul szervezett országról, ahol a sport sem kivétel a szervezettség tekintetében. A legtöbb pénz a fociban van, de a foci színvonala nem igazolja ezt. Valami azonban kiemeli Szerbiát a sportvilágban. Talán a jó válogatás, a jó edzők...
Vannak azonban szerbek, akik azt mondják egy-egy nemzetközi verseny közben, hogy „jó, hogy a mieink kiestek, mert legalább oda tudunk figyelni a meccsekre” - értsd: nem lesz többé médiahisztéria, nem zengnek a tévék, nem robbannak petárdák.

Nincs új a nap alatt

Egyébként, nem szerbiai különlegesség a nemzeti hisztéria, amely a válogatottak szerepléseit kísérik. Horvátországban például ugyanez a helyzet. A nacionalizmus és a sport összefonódása nem újkeletű és nem is a volt Jugoszlávia területén jött létre, nem itt találták ki.
A szerb-horvát háború 1990-ben a Dinamo-Zvezda meccsen kezdődött, a '90-es években az egyik szerb kosarazó ünnepi mámorában Tuđman megsütéséről énekelt kamerák előtt, néhány éve a Partizán kosarazói csatlakoztak a B92 újságíróját gyalázó rigmusokhoz... Azt pedig, hogy mi lenne ma, ha a Zvezda Zágrábban, ne adj’ isten Splitben játszana, vagy fordítva, a napokban láttuk, „belekóstolhattunk” az újvidéki kézilabdameccsek után is.
Mi változott? Alapjában véve semmi. Azon kívül, hogy a „szurkolói” hadseregek ma szervezettebbek mint valaha. Nem az egyszerű „mezei” szurkolókra gondolok, ők a „kollektívának” a legkevésbé fontos részei: ők skandálnak, részt vesznek a koreográfiákban, esetleg a verekedésekben. A szurkolói csoportok törzsi (avagy falka) rendszer szerint „működnek”. Mindenkinek megvan a feladata és a hatásköre – a hierarchia íratlan, de egyértelmű.
Minden győzelem alkalom a kollektív indulatok fölkorbácsolására. Minden tömeges ünneplés katarzis – az emberek megfeledkeznek mindennapjaikról, jó érzés a győztesek soraiban lenni, jó érzés azt ordítani, hogy mi vagyunk a legjobbak! A hatalom ilyenkor szereti a győztesekkel együtt láttatni magát, lecsípni egy darabot a siker kenyeréből, rosszabb esetben manipulálni is az önfeledt tömegekkel. Így van ez sokfelé, de errefelé visszatérnek a közelmúlt motívumai is: az ezüstérmet győzelemként ünneplő szerb kézilabdázók sajkacsákkal (rendben, a szerbiai népviselet része) és az első világháborús szerb főtiszti sapkákat utánozó fejfedőkkel „felszerelve” ünnepeltek, ez utóbbiakat viszont egy bizonyos Ratko és tiszttársai népszerűsítettek '92 és '95 között. A sportolók is csatlakoztak (vajon tudatosan vagy tudatlanul?) a szellemidézéshez, a múlt szellemeinek megidézéséhez. Nem beszélve a lelátókon csetniksapkákban pózoló hölgyekről.

Megelőzni!

Ma veszélyesebb meccsre menni, mint akár a '90-es években. Ma a „szurkolók” szinte hadműveleteket folytatnak. Ma „szurkolók” szervezetten mennek Koszovóba összetűzni a NATO katonáival, ma „szurkolók” verik a melegeket Belgrádban, a horvátokat Újvidék közelében, ma „szurkolók” szoros kapcsolatban vannak náci és/vagy klerofasiszta szervezetekkel. És itt az egyik bökkenő: ilyenek továbbra is léteznek, toboroznak, fertőzik a fiatalokat (is). Matricáik ott virítanak a tantermekben, felvonulásaikhoz csatlakoznak az órákról kiszaladó diákok.
Ezért ki a felelős? Kezdeném talán az Alkotmánybírósággal, folytatnám az alacsonyabb szintű bíróságokkal, a biztonsági szolgálatokkal... Az alapvető kérdés talán az kellene, hogy legyen, hogy miből? Vagyis, ki áll a rövidre nyírt, nyurga, edzőruhás fiatalok mögött?
Persze a legegyszerűbb lenne azzal befejezni ezt az írást, hogy a szurkolók meg a sportolók is viselkedjenek sportszerűen, hogy hidakat építsenek, ne romboljanak, stb. Ám ezek csupán pusztába kiáltott szavak lennének. A mai fiatalok nagy részének lételeme, identitásának alkotó része a nacionalizmus, a sovinizmus.
A belügyminisztérium ne a következményekkel foglalkozzon, hiszen nem csak az a dolga, hogy stadionok és sportközpontok elé állítsa sisakos, pajzsos csendőreit, hanem a megelőzés is. Feltehetően nagyon jól tudja a rendőrség, ne mondjam, az állambiztonsági szolgálat, hogy ki kicsoda a „szurkolói” világban. Erről tanúskodnak azok a feljelentések is, amelyeket eme bűnszövetkezetek (mert a „szurkolói” egyesületek részben valójában azok) ellen tettek. Más kérdés, hogy az igazságszolgáltatás mit tesz a feljelentésekkel.

20 évvel kevesebb a főbűnösnek!

Hogy mit tesz a saját ítéleteivel, arról a minap meggyőződhettünk. Brice Taton gyilkosai esetében másodfokon megfelezték (sőt, egyes esetekben még ennél is többet elengedtek) a büntetést. A 12-ből 8 kapott másodfokon a törvényes minimum alatti börtönbüntetést. A szökésben levő két elítélt esetében 35-ről 15 évre, és 32-ről 14 évre csökkentették a büntetést!
Mit gondoljon ilyenkor az egyszerű polgár? Vajon első fokon példát akartak statuálni? Vajon megijedtek a bírák a huligánoktól? Az első ítélet volt a politikai vagy a második? Vagy mindkettő? Ha nem voltak bűnösek, akkor szabadlábra kellett volna őket helyezni. Ha viszont igen, akkor miért a felezés? Azért, mert fiatalok? És akkor még viszonylag fiatalon szabadulhatnak, így több idejük lesz majd megismételni tettüket, ha a rácsokon túl lesznek? Lesz ezek után a szokásos harmadolás is?
És végül: mit üzen ezzel az állam, illetve az egyik hatalmi ág, legalább az egyik, a szervezett „szurkolói” bandák tagjainak?
Márton Attila

Tweet

Szóljon hozzá!

Hozzászólások (Beta*)

Neve

E-mail címe

Kommentje

1500 / 1500

Biztonsági kód:


* teszt / fejlesztési fázisban