Miért nem mer Angelina Jolie idejönni?

Nem mer Belgrádba jönni Angelina Jolie. A filmje miatt, amelyben – és ez már magyarázatra sem szorul, annyira elfogadott tény az itteni közvéleményben – ismét megalázza a szerb népet, igaztalanul vádolja a szerb népet, csak a szerbek által elkövetett gaztettekről szól stb. Egyszóval: szerbellenes. Ugyanitt pontosan két hónapja írtam az In the Land of Blood and Honey (A vér és méz országában) című film körüli médiacirkuszról. Számomra az a hisztéria érdekes, amelyet a már sokszor látott módon, a szokásos szereplők keltenek.
Ismét a Republika Srpskáról zeng tehát a szerb média. Az utóbbi egy hónapban volt a banjalukai eset (érdekes, a mai napig nem derültek ki az „elrejtett robbanóanyag”-ügy részletei, pl. az, hogy ki áll az egész mögött?), majd a Nikolaidis-Ugričić-ügy, volt a Dodik-Jovanović szópárbaj és végül a Jolie-film. Az utóbbiban, szerintem, az LDP elnöke nem állt feladata magaslatán, túl sok esetben nem használta ki a lehetőségeket, amelyeket a Srpska elnöke a tőle megszokott primitív és kocsmai stílusával akaratlanul is felkínált.
Miért tartom fontosnak a Srpska témáját, miért írok másodízben is Angelina Jolie filmjéről egy vajdasági magyar hírportálon?
Erre a kérdésre egyelőre Stevan Filipović rendező, a Šišanje rendezője, egyik mondatával válaszolok: „Ebben az országban az elmúlt húsz évben minden szarásnak a motorja a nacionalizmus volt”.
Még egy idézet: Dubravka Stojanović, történész: „Úgy vélem, hogy Szerbia nem is került ki a kilencvenes évekből... Nem történt változás a jelenünket és jövőnket meghatározó fontos dolgokban. Elsősorban a nemzeti programra, a gazdasági programra és a külpolitikára gondolok. Ezekben nem történt jelentős fordulat 2000 után”.
Ezért fontos, lakmuszpapírként, az, hogy az itteni média, az „értelmiség”, a „politikum” hogyan reagál, hogyan gerjeszti az „eseményeket”, hogyan befolyásolja a közvéleményt.
Abszurd volt például az az érvelés, amellyel Dodik szembeszállt a „Republika Srpska népirtáson alapszik” állítással. Azt mondja, a Srpska elnöke, hogy ez nem lehet, mert a Srpska a háború előtt alakult meg! Ha nem tévedek, Republika srpskog naroda Bosne i Hercegovine néven, de nevezték így is: Srpska Republika Bosne i Hercegovine, vagy Srpska Republika Bosna i Hercegovina. Tehát, minden esetben a szerb nép államaként definiálták az akkor még etnikailag vegyes Bosznia-Hercegovinában. Ez vajon mi mást jelenthetett, ha nem azt, hogy a szerb nép köztársaságában a többiek a legjobb esetben is másodrendűek lehetnének, meg azt, hogy ennek a köztársaságnak majd határai is lesznek, a békés határmeghúzásra pedig – éppen az etnikai kevertség miatt - semmi esély nem volt.
A gaztettek, ahogyan Dodik is mondja, később kezdődtek. Később? Nem egész három hónappal a Srpska kikiáltása után. És mi volt a gaztettek célja? A terület etnikai „megtisztítása”. Mely területé? Azé, amely a kikiáltott Srpska elképzelt határain belül maradna. Hogy a nemzetközi bíróság csupán a srebrenicai „esetet” nyilvánította népirtásnak, és az '95-ben történt, amikor már „létezett” a Srpska? Az etnikai tisztogatások, a tömeges gyilkosságok, az elüldözés – és igen az „ellenséges” nők, lányok megerőszakolása (ezt nem Jolie találta ki!) még '92 kora tavaszán kezdődött. Kelet-Boszniától Nyugat-Boszniáig. Nem mellékesen, részt vett ebben a „jugoszláv” hadsereg is (de nem a Jolie-filmben látható jelzéssel, hiszen azt a '90-es évek közepétől használták), meg az innen a Drinán túlra küldött állambiztonsági martalóc-egységek is.
Ezt kellett volna elmondania az LDP elnökének, nem pedig csak arra korlátozódnia, hogy korábban maga Dodik is kiejtette a száján a népirtás szót azzal kapcsolatban, amit Karadžićék elkövettek. Karadžićék? Igaz, hogy a Srpska teljes politikai és katonai vezetőségét elítélték vagy majd elítélik Hágában (ennyit a Srpska keletkezéséről), de az a 20-25 személy (nem nevezném őket embereknek) saját kezűleg nem ölt meg, nem üldözött el senkit, de legalábbis nem sokakat. Élnek még az „egyszerű” és büntetlen emberek, akik aláírták a nem szerbek jogfosztásáról szóló parancsokat falvak, községek szintjén, élnek azok, akik megkülönböztető jelzések viselésére kötelezték a nem szerbeket, akiket vertek a börtönökben... Nem mindenki, sőt túl kevesen kerültek közülük törvényszék elé.
Visszavághatott volna Čedomir Jovanović Dodiknak azzal is, hogy volt egy másik népirtó jellegű államalakulat is e tájakon, amelyet előbb kikiáltottak, és csak azt követően (gyakorlatilag azonnal) derült ki róla, hogy milyen – a Független Horvát Állam (NDH). Ezek szerint nem a népirtáson alapult volna rövid, de szörnyű léte?
Jovanović előtt azonban le a kalappal amiatt, hogy ki mer mondani olyan dolgokat, amelyeket az „átlagember” errefelé nem szívesen hall. A minap például a szent és sérthetetlen, a nem hivatalos Állami Igazhitű Egyházat ostorozta szavaival. Az LDP elnöke egészen biztosan nem a legügyesebb és a legfelkészültebb szópárbajozó, de bátorsága megkérdőjelezhetetlen. Más lapra tartozik, hogy foghíjas érveléssel el lehet-e érni a fő célt, amelyet Jovanović is emleget: azt, hogy az itt élő emberek szembesüljenek azzal, amit a nevükben elkövettek – és hozzáteszem: amit ők is elkövettek, ha mást nem a passzivitásukkal, azzal, hogy nem érdekelte őket, nem érdekli őket, ami valójában történt.
Mert a legkönnyebb azt mondani, amit Dodik: miért csak a szerb gaztettekről van szó? A másik fél, vagy a másik két fél a szerbeket irtotta. Ami teljesen igaz. Csak éppen arról van szó, hogy két (vagy három, avagy akárhány) rossz nem semlegesíti egymást.
Arról van szó, hogy a rosszról ki kell mondani, hogy rossz.
Mert az már következmény, hogy Višegradban embereknek nem mondható két lábon járó lények tömegesen erőszakoltak meg lányokat, mert azok más nemzetiségűek voltak. Következménye annak, hogy „valakik” kimondták, hogy „amazok” ellenségek, akikkel szemben minden megengedett, mert a szent cél – a nemzet érdeke! -, hogy „mások velünk ne éljenek, mert ittlétük veszélyezteti a fennmaradásunkat”!
Mindig és minden háború előtt a „gerjesztők” célja éppen ez: a másságot elvonatkoztatni konkrét személyektől, összegyúrni a „amazokat” egy alaktalan valamivé, amelyet gyűlölni kell, amellyel szemben minden megengedett, amely „másság” veszélyeztet „minket”.
Egy történész ismerősen (nem mellékesen, szerb, aki Horvátországban nőtt fel és élt a háború kezdetéig) a nacionalizmust parazita ideológiának nevezi, amely rá tud telepedni a konzervativizmusra, a szocializmusra, a liberalizmusra, amely néha rasszizmus, néha imperializmus, néha pedig fasizmus vagy vallási gyűlölet formájában jelenik meg.
Szerbia fő visszahúzója, modernizációjának fő akadálya, a kilencvenes évektől való elszakadásának gátja éppen a nacionalizmus, amelytől nem szabadult meg, és ma sem akar megszabadulni. Lásd a médiát, lásd a tankönyveket, lásd a sportot, lásd a politikát...
A nacionalizmusnak, abban az értelemben, ahogyan Európának ezen a részen használják ezt a szót, a lényege, hogy az etnikai közösséget tartja az élet, a társadalom alapjának, és annak „érdekeit” (amely érdekeket, persze, a mindenkori „elit” határoz meg és hirdet ki) helyezi minden (más) emberi, társadalmi vagy politikai norma, elv fölé.
A nacionalizmus a manipuláció, a karámba terelés legjobb eszköze. A „karámban” meleg van és biztonság és mindenki egyet gondol, mert aki mást gondol, azt ki kell lökni „közülünk”, az „áruló”, „nem közénk való”. Ahol mindenki egyet gondol, ott senki sem gondolkodik. A hatalomgyakorlás, vagy a hatalomra jutás eszköze az abszolutisztikus monarchiák és a nemzetállamok megalakítása óta napjainkig.
Nem nagy kunszt minderről „szerb vonatkozásban” írni a vajdasági magyar médiában. Kunszt viszont kimondani, hogy a nacionalizmustól „mi, magyarok” sem vagyunk mentesek, ahogyan más népek sem. Történelmünk, de a jelenünk is bizonyítéka ennek.
Márton Attila

Tweet

Szóljon hozzá!

Hozzászólások (Beta*)

Neve

E-mail címe

Kommentje

1500 / 1500

Biztonsági kód:


* teszt / fejlesztési fázisban