Évekkel ezelőtt Nagy László iparművész és párja, dr. Pajor Margit mertek nagyot álmodni: felújítottak egy kis parasztházat Kispiac határában az E-5-ös út menti benzinkúttal szemben és galériává alakították át. Azóta már számos kiállításnak adott otthont a tulajdonos nevét viselő galéria, ma délben azonban maga az iparművész mutatta meg a szélesebb közönségnek, akik között ott voltak barátai, ismerősei, rokonai, pályatársai és egykori kollégái is, hogy festeni is tud, nem is akárhogyan.

A címben jelzett elnevezéssel megrendezett kiállításon Nagy László - aki magát az “utolsó bácskai magyar nábobnak” nevezi - harminc, pusztáról készített festményét állította ki, cáfolva azt a köztudatban elterjedt tévhitet, hogy a puszta csak egy kietlen, kopár, terméketlen vidék, ahol nincs semmi, még fa sem, és nem is történik semmi. Bizony történik, csodálatos egy világ az, erről árulkodnak kiállított képei is.

A háziasszony, dr. Pajor Margit köszöntőjét valamint a Békéscsabai Jókai Színház Színi Tanháza harmadéveseinek, Csonka Dórának és Lévay Attilának hangulatos, alkalomhoz illő összeállítását követően a színház igazgatója, a művész barátja méltatta a kiállított alkotásokat. “Olyan erő, olyan érzelem van ezekben a képekben, hogy a mozdulatlan táj szinte megmozdul a néző képzeletében”, mondta a festményekről Seregi Zoltán, aki barátját kiváló tájképfestőnek tartja.

“Olyan erő és érzelem van ezekben a képekben, hogy a mozdulatlan táj a néző képzeletében megmozdul. Olyan hihetetlen érzelmi töltés és energia van benne, amitől mozdul a mozdulatlan. Egyedi módon ragadja meg ennek a pusztának a lényegét, és olyan erővel, olyan szeretettel mutatja meg nekünk, hogy az őt mindenképpen a legjobbak közé emeli. Persze nyilván én elfogult vagyok, de elfogultság nélkül nincs ember. Nagyon szeretem Laci művészetét, szeretem ezt az itteni közeget, ha eljövök hozzájuk és eltöltök velük néhány napot, teljesen feltöltődöm energiával. Egy csodálatos harmóniát vélek felfedezni az életükben, ami hihetelenül fontos ebben a mai világban”, mondta Seregi Zoltán.

A művészek szívesen fordulnak ihletért a természethez. Van aki a síkságot, van aki a hegyvidéket, mások a tengert vagy éppen a Tiszát kedvelik. Nagy László azt örökítette meg, ami az övé, ami körötte van, amit nap mint nap lát, a nagy kiterjedésű pusztaságot. Felfedezte annak színét, ízét, hangulatát, varázsát, életét és halálát, örömét és haragját, amit a varázslatos színek egyvelegével vitt át a festői vászonra.

“A pusztán nem elég végigballagni, nem elég azt megnézni, a pusztát látni kell. Ott az Isten, csak át kell karolni, meg kell látni, meg kell találni ott a pusztában, és abban a pillanatban azzá válunk, aminek teremtett minket az Úr”, nyilatkozta képei kapcsán Nagy László.

“A festmények gondolata a lelkemben már korábban megszületett, de kellett hozzá párom ösztönzése is. Úgy érzem, hogy a minket körülvevő pusztát a magam módján kellőképpen, a magam szintjén és az itt élő magyarság szintjén át tudtam adni úgy, ahogy kell. Én látom a pusztát, nem megyek el semmi mellett, hogy ne vegyem észre, és ez nagy, ugyanakkor nagyon fontos dolog számomra. Iparművészként, festőként egyaránt. A művészet az nem egy mechanikai dolog, az egy lelki dolog, amit át kell élni, és aki tudja, visszaadja. Él ez bennünk, mindenkiben él ez a művészi hajlam, ez a lélek, amely minket körülfog. Én a pusztán találtam meg azt a lelket, azt az Istent, amely engem átkarol és amelyet én át tudok karolni.” mondta művészetéről az alkotó.

Nagy László kiállítására az Ars Naturae Egyesület szervezésében a Bethlen Gábor Alapítvány Zrt. támogatásával kerülhetett sor. A galériát, mivel nem munkaidőben működő művelődési objektumról van szó, az ajtón lévő telefonszám hívása után röviddel kinyitják az érdeklődőknek, akik reggeltől estig, a nap minden szakában megtekinthetik Nagy László igazán remek képzőművészeti élményt nyújtó alkotásait.

Bödő Sándor