Kik is azok a filantrópok? A szó jelentése emberbarát, illetve jótékony, tehát ők azok az emberek, akik saját vagyonukból adományoznak polgártársaik megsegítésére, s ezzel járulnak hozzá jólétükhöz és boldogulásukhoz. Vajon Szerbiában milyen mértékben fedezhető fel ez a jelenség, s jelen van-e egyáltalán? Ennek járt utána a Tanjug szakértők megszólaltatásával.

A Tanjug cikkének apropóját az adta, hogy Várady Tibor akadémikus, nemzetközi jogász százezer dollárt adományozott vagyonából a nevét viselő kiválósági ösztöndíjprogramra, amelyen keresztül már több éve támogatja a mesterhallgatókat és a doktoranduszokat. Mint Várady mondta, ily módon próbál meg segíteni az embereknek úgy, ahogy neki is segítettek az életben.

A megkérdezett szakértők egyetértenek abban, hogy ez nagyon ritka Szerbiában, ugyanis az itteni gazdagok és oligarchák, amikor valamiféle filantróp tevékenységre adják fejüket, főleg céges pénzből teszik, s nem a saját vagyonukból, s ez általában az adómentességgel van kapcsolatban.

Čedomir Čupić szociológus úgy véli, a tehetős szerbiai polgárok gyakorlatilag nincsenek tisztában azzal, hogyan tettek szert hatalmas vagyonra, mert véleménye szerint különféle módon jutottak hozzá, nem ritkán illegális keretek között. Ezekből az okokból kifolyólag, mondja Čupić, nem ismerik a prioritásokat, s nem is tudják felállítani azokat, amikor egy társadalom jövőbeni fejlődéséről van szó. Arra is rámutat, hogy az emberekbe való beruházás, különösen az oktatás terén, ma a legkifizetődőbb intézmény, mert ez valójában létkérdés, különösen a kis népek esetében.

„Ők nincsenek is tisztában ezzel. Valójában a logikával foglalkoznak, azzal, hogyan növelhetnék még jobban vagyonukat, s hogy minél kevesebbet veszítsenek. Amikor pedig valamiféle filantróp gesztust tesznek, az a törvény által engedélyezett adómentességgel van kapcsolatban, s nem azzal, hogy természetüknél fogva filantrópok” – hangsúlyozza a szociológus.

Először is, nem lehet filantróp egy olyan személy, akinek gyanús eredetű vagyona van, s itt látszik, hogy Szerbiában miért nincsenek ilyen emberek, magyarázza Čupić. Példaként Bill Gatest hozta fel, aki hatalmas vagyonának jó részét filantróp célra szentelte. Szerinte Gates nem csupán amerikaiként gondolkodott, hanem a bolygó embereként, s ez olyan emberré teszi, aki tisztában van küldetésével, aki meghatározott módon viszonyul az élethez, fenn akarja tartani azt, és a legjobb módon támogatni.

Čupić szerint a Harvardon tanult Várady példája is azt mutatja, hogy az értelmiségiek azok, akik a legnagyobb mértékű megértéssel viszonyulnak egy társadalom fejlődéséhez.

„Tehát ő, aki nem itt, hanem külföldön kereste meg pénzét, s idehozta azt, gondolkodik a szerbiai polgárok jövőjéről, különösen azokéról, akik tudományos, elit munkahelyekre készülnek. Éppen ezen befektetés révén teremti meg és teszi lehetővé e társadalom és a legjobb egyének fejlődését. Persze, ez ritka példa, s úgy vélem, minél többet kell róla beszélni” – húzta al a szociológus.

Jelena Đorđević, a Politikatudományi Kar kulturológia professzora egyetért abban, hogy Várady Tibor gesztusa ritkaságszámba megy, s véleménye szerint, ez többek között a lázadás gesztusa mindennel szemben, ami történik, továbbá a legjobb módja annak, hogy megmutassuk, a jó, az okos és a legjobb embereket lehet arra ösztönözni, hogy ebben az országban dolgozzanak és éljenek.

„Tehát ebben az értelemben ez a fantasztikus gesztus kettős jelentéssel bír. Páratlan a mai társadalomban, s nem elég csupán azt mondani, hogy ez a tisztelet gesztusa” – mondja Đorđević.

Másfelől, mint mondja, a filantrópia Szerbiában az úgynevezett gazdagok körében nem fejlődött ki, mert „mindenki közülük bűncselekmény vagy politikai kapcsolatok révén tett szert vagyonra”. A mai világban az emberek kizárólag önmagukért és pozíciójukért küzdenek, ami az erkölcs, az empátia és a szolidaritás teljes csökkenéséhez vezetett, véli a professzor.

Đorđević szerint jelenleg úgy tűnik, teljességgel lehetetlen, hogy Szerbiában legyen egy Bill Gates vagy egy Warren Buffett, mert „úgy öt generációra lenne szükség, amely esetleg felépítene egy morális példát”, amely megfelelhetne a humán viselkedés követelményeinek a társadalomban.

Az is problémát jelent, hogy a filantrópia hiánya következtében a legtöbb átlagember a szegényeknek nyújtott humanitárius segélyként tekint rá, s mint mondja, a nagy hatalmi központokból eredő neoliberális logika banális, leegyszerűsített elfogadása, szerb módon értelmezve, magába foglalja azt, hogy az élet egyetlen kemény küzdelem, melyben mindenki saját magáért harcol, s „természetesen a filantrópiának nincs semmi szerepe”.

„Többé-kevésbé mindennemű filantrópia vagy másokon való segítés valami lenézett dolog, és a gyengeség, nem pedig az emberi nagyság gesztusának minősül” – véli Đorđević.