Tekintettel a nemzetközi nőnap közelségére, elsősorban a hölgyeknek szánt ajándék volt a zombori Berta Ferenc Zsebszínház sorrendben188. Találkozások című műsora, amelyre a szabadkai Életjel Kiadót hívták meg, ám a vendég is vendégeket hívott, mégpedig dr. Káich Katalint, akinek a legújabb, Otthon a nagyvilágban című kötetét ismerhettük meg Mihályi Katalinnak, a Magyar Szó újságírójának, a szabadkai Lányi Ernő Iparosegyesület elnökének a közreműködésével.

A vendégeket és a közönséget Fekete J. József, a Zsebszínház elnöke üdvözölte. A közönség soraiban helyet foglaló hölgyek mindegyike egyedi ajándékot, méghozzá egy miniatűr festményt kapott Milorad Rađenović és Stipan Kovač zombori festőknek köszönhetően.

Mihályi Katalin bevezetőjében elmondta, egy művelődéstörténész nem úgy utazik, mint egy közönséges földi halandó. Arra, hogy ez mire vezethető vissza, Káich Katalin adta meg a választ.

- Azt szokták mondani, amit az ember egy és tízéves kora között megtapasztal, megél, ami lerakódik a lelkében, tulajdonképp azt viszi tovább egész életén keresztül. Gyakorlatilag minden írásomban, munkámban az a háttér van velem, az az útravaló, amit itt, Zomborban kaptam gyerekkoromban. Az életműkötetben a kapcsolattörténeti írások bizonyítják, hogy Zomborban megtanultam alapdolgokat, amelyek nagyon fontosak és amelyeket nagyon fontos lenne másoknak is megtanulniuk. Megtanultam azt, hogy vannak magyarok, bunyevácok, németek, hogy vannak kordunások és licsánok, és vannak tősgyökeres szerb családok, megtanultam azt, hogy ortodox, katolikus, református egyház, hogy az én evangélikus egyházam is itt van. Itt zárójelben mondom el, hogy alá van írva a várossal a szerződés, mely szerint az evangélikus templom előtti teret hamarosan kezelésbe veszik, hogy megmentsék a pusztulástól. A másságot fontos megtanulni, nem muszáj szeretni, de meg kell tanulni elfogadni ahhoz, hogy tudjunk élni egymás mellett, nem egymás kárárára hanem, inkább egymást segítve létezhessünk a világban. Meghatározó a gyerekkor, a szülők, az a közösség, az a Csutkafalu, ahogyan mi neveztük, ahol fölnőttél. Csodálatos tanáraim voltak, Schrek Mária földrajztanárnő sokszor eszembe jut, amikor úti célt választok, például Üzbegisztánt pontosan azért választottam, mert emlékeztem, mit tanultunk tanárnőtől a selyemútról. A másik meghatározó tanár Sirkó Ilona történelemtanár volt, biztos, hogy a pályaválasztásomhoz jelentős mértékben hozzájárult ő is. Ugrai Adél tanárnő a magyar irodalmat tanította, ő szerettette meg velem a könyvolvasást. Szerencsém volt a szüleimmel is, akiknek a házában nem voltak abban az értelemben értelmiségiek, ahogy azt a diplomákhoz kötjük, de állítom, hogy igenis azok voltak, könyvet, újságot olvastunk, moziba, színházba jártunk heti rendszerességgel. Bezdán Margit tanítónéni megszerettette velünk a színjátszást, minden évben készített csodálatos színpadi produkciókat velünk tizenéves korunkban. Mindent megkaptam ahhoz, hogy azzá legyek, aki ma vagyok. Minden embernek föl kell ismernie minek született erre a világra, sajnos sokaknak ez nem sikerül és elveszetten ténferegnek – hallottuk dr. Káich Katalintól.

Az Otthon a nagyvilágban című kötet szerzője járt Szibériától Izlandon keresztül a Hawaii Szigetekig, volt Dél-Amerikában, Afrikában. Úgy tűnik, a többi földrész nem vonzotta, viszont elmondása szerint, ha lehetőség adódik, megnézné Dél-Amerikában Perut és Bolíviát, meg természetesen a kínai Nagy Falat, hiszen azokban szerepük volt a Krisztus születése előtti a 2.-3. században a hunoknak, akiket állítólag rokonainknak tekinthetünk, és ők serkentették a kínaiakat a Nagy Fal építésére, hogy megvédjék magukat a hunok támadásaitól.

Mihályi Katalin kérdésére, hogyan került sor arra, hogy egy távoli ország sámánja testvérének nevezze Káich Katalint, a válasz így hangzott:

- Amikor a meghatározó élményekről beszélünk, sokat fölsorolhatnék. Például az, hogy delfinekkel úszhattam a szabad óceán vizében, az egy olyan meghatározó élmény volt, amit soha sem fogok elfelejteni. A sámánnal való találkozás is ilyen élmény. Innen több ezer kilométerre, a Bajkáli tó közepe táján van egy olyan hely, amelyet Huzsérnak hívnak. Ez, amikor én ott jártam tíz évvel ezelőtt, eléggé lerombolódott városka volt, holott a nagy Szovjetunió idején meghatározó szerepet játszott a halkonzervgyártásban, de olyan lepusztult állapotban volt, mint Zomborban a Panonka, vagy Szabadkán a December 22. Gyár. Ebben a Huzsérban lakott az a férfi, aki sámán volt, ő volt a helybeli múzeum igazgatója is. Nagyapjától tanulta a sámánságot, most a fiait is bevezeti a sámán tudományba. Nagyon érdekes találkozás volt. Egy tüzet kellett átugrani, hogy megtisztítsa a lelkünket a sok gonoszságtól. Ő, a burjátok leszármazottja mesélt népének eredetéről. A burjátok a farkasok népe, a nomád népek mindig királyi attribútumokkal rendelkező állatoktól eredeztetik magukat. Rögtön eszembe jutott a csodaszarvas-történet, és ott van a turulmadáré is, és ez előrevetíti azt a kettősséget, ami a mi népünk jellemzője, és ami sajnos a Pannon-síkságon való letelepedés után is megmaradt. Erre a kettősségre, szembenállásra szoktam visszavezetni, hogy egyikek a turulmadár leszármazottjai, másikok a szarvasmondára emlékeztetnek. A sámán megtanított bennünket egy körtáncra, ami szintén a tiszta gondolatok megszületéséhez segíti hozzá az embert. Utána elkezdett jósolni. Egész idő alatt rosszul esett az a tény, hogy az orosz nép, akik ott minket körülvettek, mennyire odafigyeltek a szerbekre és a szerbek mennyire érezhették, hogy nincsenek egyedül, és nekem, aki nem vagyok szerb, kicsit összefacsarodott a szívem, hogy itt állok egyedül, ezeknek pedig itt vannak a barátaik, akik biztatják őket, hogy csak tartsanak ki, mert egyszer majd minden elmúlik és minden rendben lesz. És mi történik? A sámán jósolt a szerbeknek, és amikor mindenki befejezte, fölkeltem és mondtam neki, hogy én magyar ember vagyok. A sámán átölelt és azt mondta az utastársaimnak, hogy „márpedig ez a nő az én testvérem”. Azt, hogy valaki több ezer kilométerre innen nekem azt mondja, hogy testvérének tekint, nem értem meg soha sehol. Magyarországon sem értem meg, hogy azt mondták volna valahol, hogy „te a testvérünk vagy”. Még az antropológiai hasonlóságot is megmagyarázta. Tény, hogy amikor a magyarok még a nagy orosz sztyeppéken hajkurászták a lovakat és tettek zsákmányoló hadjáratokat, akkor ezeknek a népeknek kialakult egy közös kultúrájuk, például az eredetmondájuk, és még sok minden közös, a sámánság, a hitvilág is. Újfent meggyőződtem róla, a kultúra mennyire összetartja az embereket. Ezt mindenki megtapasztalhatja. Ha például elmegyünk Bécsbe, úgy érezzük magunkat, mintha otthon lennénk, ami nem csoda, hiszen egy kelet-közép európai kultúra részei vagyunk, még mindig, de sajnos egyre kevésbé és erre jó lenne odafigyelni. Abban a pillanatban, hogy ezt megtapasztalja, nem érzi magát az ember egyedül a világban.

- Tanárnő azt vallja, hogy minden összefügg. Mindig összefüggéseket, törvényszerűségeket keres és talál. Sikerült megtalálni Kubában is?

- Szinte hihetetlen, a kubai utcán nem találkoztunk olyannal, aki földre szegezi a tekintetét, vagy valami kellemetlen, rossz érzést közvetít felénk, pedig tudjuk, hogy anyagi szempontból az ország nagyon rossz passzban van. Kezdünk hasonlítani, csak nekünk nincs mosoly az arcunkon. Biztos, hogy ebben szerepet játszik az égtáj is, de van egy hitük, nagy többségük hisz abban a rendszerben, amelyben él, és vannak némi fogódzók. Minden 7 évnél fiatalabb gyerek és 70 évesnél idősebb számára az állam biztosítja a napi egy liter tejet. Gyógyszerek tekintetében viszont Kubába nem szabad semmilyen olyan egészségügyi terméket bevinni, amiben amerikai érdekeltség van. Ennyit az amerikaiak csodálatos hozzáállásáról a világhoz! Például saját maguknak kellett kikísérletezni az asztmás gyerekek használta szerkentyűt. Ilyenkor meg szoktam kérdezni: hol itt az emberség, az a kubai gyerek mit vétett? Innentől kezdve a kubaiak rengeteg gyógyszert találnak ki, az utastársaim jelentős hányada hozott is gyógyszert onnan. Az egyik színház előtti kecskefogatról kiderült, hogy kisgyerekek utaztatására szolgál autóbusz helyett. Például lovaskocsikra ülhettünk föl, ugyanúgy buszjegyet kellett venni, a sofőrt pedig két kis ventilátor óvta attól, hogy fölforrjon az agyvize.

- A könyv szentföldi fejezetében különösen fontos szerepet kap az, hogy mennyire lényeges az együttélésben a másik megismerése.

- Nagyon sokáig készültem erre az útra. Egyet tudtam, hogy nem utazási irodával, hanem papokkal kell menni Jeruzsálembe. A szabadkai István atyával jutottam el a Szentföldre. Ez a választás megint a gyerekkorhoz és a neveléshez kapcsolódik. Engem az evangélikus templomban kereszteltek meg. Sostarecz esperes úrnál konfirmáltam, az ő útravalója a hit és a vallás tekintetében megkerülhetetlen, hiszen egy olyan emberi tartást adott, ami lehetővé tette, hogy kommunizmus ide vagy oda, minden vasárnap 10 órakor az evangélikus templomban voltam. A szentföldi út nagyon érdekes volt. A zsidók a saját negyedüket Jeruzsálemben körülveszik egy nagy fallal, és ott, ahol csak át kellett volna menni a másik oldalra, ezt nem tehettük meg mindig, hanem körbe kellett menni akár 50-60 kilométert is. Miközben ez a megosztottság is szembe jött velünk, csodálatos története van a Szentsírhoz való bemenetelünknek. Először 400-500-as tömeg között préselődve próbáltunk odajutni. Amikor kijöttem, inkább elégedetlenséget éreztem, mert ebben a hatalmas tömegben nem tudtam lelkileg fölkészülni, hogy fölfogjam, tulajdonképpen hol vagyok. Egész nap jártuk Jeruzsálemet, egy templomban volt este a szentmise, és nekem a Jézushoz való tartozás megélése volt a lényeg, nem az, hogy ki milyen módon imádkozik, vet vagy nem vet keresztet. Mikor kijöttünk, odanézek és látom, hogy senki nincs a sír bejárata előtt. Kiderült, elfogyott a tömeg. Egy magas, szikár ortodox pap fogadott bennünket, mondta, hogy egy kicsit várjunk, mert imádkoznak odabent. Beszélgetni kezdtünk vele, kiderült, hogy ő egy koszovói szerb. Nagyon megörült ő is nekünk, mi is neki. Amikor bemehettünk, azt mondta, imádkozzunk, ameddig akarunk, nem enged be senkit, míg mi benn vagyunk. Ekkor már egy egészen más érzéssel jöttem ki, megkaptam mindazt, amit ez a hely megadhat az embernek, és mindezt egy koszovói szerb papnak köszönhetően. Ebből is az derül ki, hogy nem szabad általánosítani, mindig az egyes emberről mondjuk el a véleményünket, de azt hiszem, még ezt sem muszáj.

- A németországi utazásairól írtakban nagyon érdekes volt a heidelbergi történet.

- Azzal, hogy nem kell félteni a kerékpárt, nyugodtan ott hagyható, ahol letesszük, először Finnországban találkoztam egy nemzetközi magyar filológiai tanácskozás részvevőjeként. Ezerszámra voltak a biciklig, amiket senkinek eszébe sem jutott ellopni. Heidelbergben ez az élmény ismétlődött. Számomra ezek a német kisvárosok csodálatosak, mindegyiknek egyénisége van. Mai napig olyan utcanevek vannak, mint a Római út, tudni illik mivel 2200 évvel ezelőtt ott a római út volt, az a mai napig úgy van elkönyvelve. Mindig eszembe jut a Sztapári út, amit elkereszteltek Kardelj utcának, de senki nem használta az új nevét, így vissza is állították. Az én utcám nevét is visszaállíthatnák Kulcs utcára, annál is inkább, mert a 7. szám alatt Herceg János született, a 12. szám alatt pedig Weigand tanító bácsi lakott, aki a Vajdasági Magyar Népszínház utolsó igazgatója volt, és aki aztán hazajött Zomborba.

A beszélgetésből kiderült, Káich Katalin járt Erdélyben, Böjte atyánál is, ami a könyvben nem szerepel. Futó Hargitával, a Magyar Tanszék tanárával és kislányával, Vilmával fölpakoltak és elmentek a nemes lelkű pap gyámolította gyerekekhez tanáraikat, tanítóikat helyettesíteni, hogy azok is szabadsághoz jussanak. Óvodásokat, elsősöket-másodikosokat kaptak. Nagyon szép egy hetet töltöttek ott volontőrként és minden bizonnyal visszatérnek.

Kách Katalin jelen pillanatban is fáradhatatlanul dolgozik. Idén hetven éves a Szabadkai Népszínház. Őszre készül el az a nagy munka, amely a színház első negyven évének történetét tárja az olvasó elé.

- 1945. október 29-én adták az első előadást, úgy éreztem, nekem ezt a történetet meg kell írnom, mert egy fantasztikus társadalomtörténet is. Az első negyven évet dolgozom föl, a könyvből ki fog derülni, milyen állam volt az a Jugoszlávia, amiben éltünk, milyen törvényszerűségek között működött és miért bomlott föl, mert a színház története nagyon sokszor annak a társadalomnak is a története, ahol a színház elhelyezkedik – hallottuk dr. Káich Katalintól, aki sok minden mellett beavatott bennünket a klasszikus zene iránti rajongásába, ennek gyökereibe, elkalauzolta hallgatóságát a 18. századi zeneszerzők világába és azokra a helyszínekre, amelyek meghatározóak voltak Bach, Beethoven, Haydn művészetében és életében.

Az Otthon a nagyvilágban című kötet az Életjel Kiadó egyéb kiadványaival egyetemben kedvezményesen megvásárolható volt a helyszínen, emellett Káich Katalin A kölcsönösség színpadtere című életmű-kötetét az érdeklődők ajándékként kaphatták meg.

A Magyar Polgári Kaszinó előcsarnokában kiállítás nyílt Stipan Kovač amatőr festő, a zombori ’76-os képzőművészeti csoport tagjának virágcsendéleteiből.

A beszélgetés ideje alatt virág-fotók peregtek a színpadon fölállított vásznon Babity Tibor műszaki munkatársnak köszönhetően. Az est zenei aláfestéséről ezúttal is a Zsebszínház Kisegyüttese, Povázsán László, Jung Sándor, Goretity István, Wesselowsky Ernő és Orsovai Viktor gondoskodott.

F.Cirkl Zsuzsa