Az Ünnepi Könyvhétre jelent meg és először a budapesti Vörösmarty téren, majd a kiadó székhelyén, Zentán mutatták be Ephemeria Silver, vagyis Fekete J. József Haláltanfolyam című kötetét. A József Attila-díjas akadémikus író, irodalomtörténész, műkritikus, publicista, újságíró legújabb könyve a zEtna Vulkáni Helikon sorozatának 35. Köteteként látott napvilágot. A szerzővel a zombori ligetben beszélgettünk, nemcsak új kötetéről.

- Ez egy olyan gyűjtemény, amely inkább a humoros, játékos oldalát fogja meg az életnek. A cím egy érdekes szövegből pattant ki, ugyanis a nyitószöveg e-mailekben folytatott párbeszédet jelenít meg. Ez kicsit horrorisztikus terítéssel készült szöveg, ugyanis fölbukkan a semmiből egy teljesen ismeretlen alak, aki elektronikus levelekkel kelt nyomást egy kisvárosi könyvtárosban, és megpróbálja fölvázolni előtte az élet értelmetlenségét, és végül – ezt elárulhatom - a könyvtáros e levelek nyomán öngyilkos is lesz. Megpróbáltam azt a meggyőződésemet kifejezni, hogy az élet az egyben felkészülés a halálra. Nem hiszek a feltámadásban, nem hiszek a megváltásban, ezt az ideológiát próbálom itt valamiképp megjeleníteni, hogy ha valaki meghal, akkor kész, kampec Doloresz - avatott be Fekete J. József.

- Igencsak irritáló a Köpönyegforgatások alcím.

- Ez alcím és egyben műfaji megjelölés is. Azt hiszem, hogy ilyen műfaj nem létezik, vagyis most már létezik, én találtam ki. Azért köpönyegforgatások, mert a sorjázó szövegek különböző módon, különböző nyelvi regiszterben szólalnak meg, tehát nem mindig ugyanaz az elbeszélő áll a szövegek hátterében. Itt egy egész sor szerzői név kerül terítékre, kezdve a Kékszakálltól a Szövegattentátorig és ne soroljam, tehát az Ephemeria Silver csak egy keretet ad. Hogy miért éppen az Ephemeria Silver adja a keretet ezekhez a szövegekhez? Azért, mert a könyvbe került írások legalább tíz éven át készültek, és lényegében ehhez a szerzői névhez kötődnek, ha más szerzői aláírás is szerepel egy-egy szövegben.

- Más név alatt jelentek meg a Zomborhoz kötődő novelláskötetei, megint más név alatt a filozofikus kötetei, és csak egy műfajban olvasni az „evilági”, anyakönyvezett nevét a fedőlapon, mégpedig a tanulmányköteteken. Miért e soknevűség?

- Elárulom, hogy a Fekete J. József sem az én polgári, anyakönyvezett nevem, az is álnév, azzal, hogy a közepébe beillesztettem ezt a jét. Ennek oka, hogy édesapám is publikált, és kezdetben az írásaimat ifjabb Fekete József név alatt jegyeztem, ám rájöttem, hogy ez az ifjabb egyszer meg fog öregedni, ha szerencsével jár, és akkor találtam ki ezt a J betűt a nevem közepére. Hogy a többi hogy született? Úgy, hogy leültem írni, és most nekem nem volt éppen kedvem tanulmányt írni, vagy esszét, vagy kritikát, kijött belőlem valami próza, és ennek a prózának már nem a Fekete J. József volt a szerzője, hanem más, és ehhez ki kellett találni az identitást megjelölő nevet. Tulajdonképp mindegyik név egyfajta stílust, egyfajta nyelvhasználatot és egyfajta tematikát fed le.

- Zomborban élni, tudjuk, mit jelent, de, hogy mit jelent Zomborban írni, azt csak az író tudja. Érdekes, hogy ez a város és környezete viszonylag sok írót, gondolkodót, irodalmi vizeken evező kutatót, tudóst adott a vajdasági, illetve az egyetemes magyarságnak, holott itt már nagyon régóta szórványlétben élünk. Mi inspirálja az itt élő írót, egyáltalán mi az, ami itt tartja?

- Szerintem a Nyugat-Bácska iránti szeretet és szerelem, mert Nyugat-Bácskát és magát ezt a várost is meg lehet mindörökre szeretni. Herceg János esetét hoznám fel, aki szerelmese volt Zombornak, itt is született, és ez a szerelem fölruházta és fölhatalmazta egy olyan lehetőséggel, hogy ostorozza is a szeretett városát. Tehát szeretni lehet, utálni is lehet, természetesen, de ennek a kettőnek az egyvelege adja meg azt, ami egy városi létet számomra jelent. Van itt nagyon sok dolog, amibe belebotlok, és nem tetszik, most már az utóbbi évtizedekben egyre több ilyen dolog előfordul az életemben, de ez nem olyan, ami miatt el kellene hagyni ezt a várost. Úgy érzem, hogy ez minthogyha a köztem és a város közötti házasság lenne. Csetepaték előfordulnak, de azért kitartunk egymás mellett. Nagyon rossz az, hogy a nyelvi környezetünk elveszik, ez evidens, mind a tájékoztatásban, mind a kulturális életünkben, de én mindig is magányos ember voltam és ez a magány megteremti azt a közeget, ahol át tudom gondolni a dolgokat. Nem állok ki a pódiumra és a képviselő-testületben ostorozni bizonyos döntéseket, elmondom a véleményemet az írásaimon keresztül, és igyekszem megtartani az alkotói autonómiámat, tehát ezért nem bonyolódok be politikába, meg ilyesmikbe.

- Ehhez napjainkban igencsak nagy ügyességre van szükség, hiszen szemtanúi vagyunk annak, hogy egyre nagyobb szakadékok tátonganak közösségen belüli kisközösségeink között, egyre vérremenőbb a harc, ami lehet, hogy fogyatkozásunk felgyorsulásának a következménye, de úgy hiszem, hogy nem kis erőfeszítés kell ahhoz, hogy az író ne tegyen eleget azoknak az elvárásoknak, amelyek esetleg a nagyközönség előtti véleménynyilvánítás kényszerét akarják ráerőltetni.

- Ezt én az írói munkámban nem vállalom föl és nem is szeretném, ha ilyen vizekre kellene eveznem, viszont újságíróként nyugodtan elmondhatom a véleményem mindarról, ami tetszik, vagy nem tetszik, és ez egyfajta kompenzációt jelent. A kisközösséget, meg a nagyközösséget is szétszaggató belső, rossz irányban nyúló energiák, valószínű, hogy az elvándorlásnak okai is, nemcsak következményei.

- Zomborban oda jutottunk, hogy nemcsak magyar, hanem semmilyen könyvkereskedés sincs. Ez nem kedvetleníti el az írót?

- Természetesen, de nem Zombor az egyedüli piaca az itteni könyvnek. Örömmel mondhatom, hogy a városban levő egyik papír- és írószerkereskedés könyveket is tart. A zombori könyvem (Angyalok rozettája – az újságíró megjegyzése) is ott volt, és oda jutottunk, hogy végül a könyvesbolt tulajdonosa tőlem kért példányt, mert az üzletből elfogytak. Tehát mégiscsak van itt mozgás a könyvek körül, de természetesen nem az, amit elvár az ember, vagy amit egy könyvfesztiválon, vagy könyvvásáron látunk. Óriási túltermelés van könyvekből, és a könyvek már egyre inkább nem olvasóbarátok, hanem ajándéknak vannak szánva, tehát gyönyörű kidolgozású és drága könyvek sorjáznak a boltok polcain és valahogy elsuttyadnak ezek a kis prózakötetek, verskötetek, de mindegyik megtalálja valahol az olvasóját. Nagyon fontos, hogy a vajdasági magyar könyvkiadók is jelen vannak a könyvfesztiválokon, könyvvásorokon, és nem kis érdeklődés mutatkozik meg irántuk. Az is egy nagyszerű dolog, hogy ezeket a vajdasági magyar könyveket Budapesten meg lehet vásárolni.

- …De vajon mekkora a érdeklődés a határon túli irodalom iránt?

- Úgy érzem, a határon túli magyar irodalom iránt ’80-as évektől gerjedő érdeklődés továbbhaladt és egyre inkább olvasnak bennünket, határon túliakat Magyarországon is. Erre bizonyosságot ad, hogy számos folyóirat, amelyek befogadó képessége már igencsak szűkös, közli a határon túliakat, és közöl recenziókat, kritikákat, ismertetőket a határon túliakról. A Vajdaságban egy nagyon erős, feltörekvő, új nemzedék jelent meg, újra van drámánk, újra van konceptuális verskötetünk, újra van regényünk, novelláink, de mindezek a műfajok mögé oda kell állni egy-egy intézménynek, magyarán: megjelentetni, tehát közvetíteni az olvasó felé. Úgy érzem, hogy ez is megvan, és függetlenül attól, hogy egyre kevesebben vagyunk, egyre jobb íróink vannak. A friss vajdasági irodalomban értékelem azt, hogy vállalják a szerzők a nyelvüket, tehát nem nyelvromlásként élik meg azt, ahogy a köznap embere beszél itt, ezen a vidéken, hanem autentikus magyar nyelvjárásnak. Ugyanezt a gesztust tolmácsolják az erdélyi magyar írók is, hiszen rettenetesen gazdag az erdélyi magyar nyelv, de tele olyan kifejezéssel, amit Magyarországon nem értenek meg. Mi könnyebben megértjük, mert mi is kettős nyelvi környezetben élünk, és megvan az a kis csavar bennünk, hogy tudjuk, mit is jelenthet az a szó az adott szövegkörnyezetben – osztotta meg velünk gondolatait, meglátásait Fekete J. József.

F. Cirkl Zsuzsa