Hazatalálás a címe a magyarkanizsai származású, Budapesten élő Pósa Károly képzőművész tárlatának, amely a község napja alkalmából nyílt meg a Dobó Tihamér Képtárban és egészen november 10-éig látogatható. Pósa Károly Budapest mellett gyakran tartózkodik Montenegróban is, otthon igazán azonban csak Magyarkanizsán érzi magát. A tárlata kapcsán beszélgettünk vele.

- Nekem a hazám itt van a Bácskában. Ezekkel a képekkel próbáltam reflektálni, hogy milyen az, hogy egy száműzött ember, aki elment a Délvidékről, de vissza akar jönni, szeretné visszaálmodni magát arra a helyre, ahonnan indult. A képek mindegyik arról szól, hogy álmodtam, álmaim révén egyfajta világot képzeltem el magamnak, és ezek a világok, ezek a városok, ezek a képek igazából csak Pósa Karcsi fejében léteznek.

- Magyarkanizsai motívumok vannak a képeken balkániakkal vegyítve?

- Igen. Amellett, hogy Magyarkanizsa és a délvidéki régió rengeteget jelent nekem, fölfedeztem más vidékeket is, és most már Montenegróba is otthon érzem magam, nagyon boldog és büszke vagyok, hogy Montenegróban van lakásom, Kishomokon van tanyám, s háromlábú életet folytatok: Budapesten, Montenegróban és Kishomokon vagyok.

- Mi az, ami legjobban hiányzik Magyarkanizsáról?

- Nem véletlenül mentem le Montenegróba, úgy érzem, az ottani emberek sokkal nyitottabbak, őszintébbek. Persze nem tagadom meg a gyökereimet, magyar vagyok, magyarkanizsai vagyok, azt szeretném, hogy mindaz, ami Kishomok, Kanizsa, Martonos, Horgos környékén történik, az mind az enyém is legyen.

- Miben jellegzetes Magyarkanizsa, amit mi, akik minden nap itt vagyunk, talán észre sem veszünk, amihez messziről kell visszajönni, hogy szembe tűnjön?

- Ami Magyarkanizsa erénye, s amire még az itteniek sem jöttek rá, mert helyben nem is veszi észre az ember, hogy mi az, ami igazán fontos, a nyugalom, a békesség, az a fajta csönd, amit Magyarkanizsán érezni, az nincs máshol. Ezzel kellene sáfárkodni, ezt kellene a turizmusunk homlokára tűzni, hogy nálunk még mentőautók nélküli, vijjogás nélküli világ van. Az emberek köszönnek egymásnak, itt még mindenki mindenkit ismer, ez itt még egy élhető hely, ez megfizethetetlen!

- Amikor a vászon elé ül, akkor milyen magyarkanizsai motívumok kerülnek a képre? Mondta, hogy ezek a városképek nem egyetlenegy települést ábrázolnak, hanem valójában városok egyféle montázsai.

- Magyarkanizsáról az egész életem a képekre kerül. Minden, ami voltam. Az összes szöglet, ami visszaköszön nekem Magyarkanizsáról az álmaimban, azt igyekszem megalkotni. Én minden fát ismerek Magyarkanizsán, a házak falán minden repedést ismerek. Harminc éven keresztül ez a város volt a szülővárosom, ami igazán fontos volt nekem. Most más vizeken evezek, de aki igazi kanizsai, s aki a szülőföldjét elhagyja, s ezt mondhatom bárkire, aki elmegy máshová, az félkézzel élő ember! Az egyik fele az mindig visszavágyik. Salman Rushdie-nak volt egy hatalmas mondása, hogy az a száműzöttnek a legnagyobb dicsősége, ha egyszer diadalmasan vissza tud térni oda, ahonnan elindult.

- Ez a célja?

- Igen, ez a célom!

- A pesti Duna tudja-e pótolni a kanizsai Tiszát?

- Nem! Most október vége van, de én most is lementem a kanizsai Tisza-partra, levetkőztem és megfürödtem a folyóban. Bibliai merítkezés volt ez. Ettől többet semmi sem tud adni, egyik budapesti fürdő sem. A kanizsai Tisza az mindig a kanizsai Tisza marad, s ez lesz az, ami megtart bennünket, magyarokat itt nagyon sokáig!