Megkezdődött a 71. Kanizsai Írótábor. A tábor idejére kiállításokkal, kerekasztal-beszélgetésekkel, irodalmi tanácskozással, színházi előadással és koncertekkel is készültek a szervezők, de a tábor egyik fő célja az idén is az, hogy összehozza az alkotókat, hiszen kevés alkalom van az ilyen jellegű találkozásokra.

A Kanizsai Írótábor programja hagyományosan a helyi Népkertben kezdődött, megemlékezéssel, az írótábor emlékműnél, ahol megkoszorúzták azt. Ezt követően pedig a résztvevők átvonultak a Dobó-Koncz szoborhoz, ahol a szervezőbizottság elnöke, Verebes Ernő hivatalosan is megnyitotta a 71. Kanizsai Írótábort. Az alábbiakban beszédét közöljük.

"A fekete. A naivitás mindig szétzilálta a jóság és a racionalitás közötti törékeny harmóniát. Mintha e két fogalom, egy időben nem férhetne meg egymás mellett. Az előző marad egy idealizált és érinthetetlen szférában, szinte az idiotizmus szinonimájaként, míg az utóbbi, a mindennapok túlélésének praktikusan bölcs, vagy középszerűen praktikus lenyomata lesz. Jóság és racionalitás. Ekkora ellenpontot hogy szülhet józan ész, amikor mindkettő, alapjában véve erkölcsi létünk csúcskategóriái közé tartozik?

Minden eszme naiv, még az időt állók is. És minden eszme képes megölni saját megteremtőjét, még ha annak, utóbb, igaza is lesz. Mert miben lesz igaza? Egy rövid történelmi időszak relevanciájában. Vagy még abban sem. Napok, hónapok, párzási időszakok, Piroska és a farkas meséje, amikor a farkasnak is igaza van, hogy felfalja…Na, ő is a saját igazságát falja fel. Sajnos, előbb-utóbb, kővé vált igazságok lesznek ezek nálunk is, ahogy az állatoknál.

Az eszmevilágok határa olyan, mint szegény országok büszkén őrzött határai. Onnantól befelé utazva, már csak a kimondatlan, meztelen igazság néma szólamai muzsikálnak, amiket talán sem leírni, sem kimondani, de legfőképpen megénekelni nem kell. Valóban nem kell? De vajon, lehet-e? És kinek a dolga az, hogy erről a kimondatlan, egyetemes, meztelen igazságról számot adjon? Kinek a dolga az, hogy bemerészkedjen ennek a Maeterlinck által Innenweltnek, benső világnak nevezett gyönyörű ingovány rejtelmeibe?

A kérdés költői. Itt és most, csakis ilyen lehet. Eszméink vitája a saját fejünk fölött zajlik, de ezt még olyannyira sem méltatjuk, hogy esernyőt nyissunk. Hulljon csak fejünkre saját szentnek hitt eszmeiségünk szemete. S hullik is, már egy ideje. Ha jobban belegondolunk, mindig is hullott. S mi, életünket féltve bújtunk, bújunk előle házaink, erődítményeink, templomaink, kórtermeink teteje alá.

A fehér. Ilyen szín nincs is, mert minden frekvenciát visszaver, mint az egri nők a törököt, annak idején. Valójában az írók tehetnek erről is, mivel ők próbálták először, mielőtt még fizikai ténnyé vált volna, megfogalmazni a fehér természetét. Az író lelke fehér, mint a papír, még akkor is, ha fekete dolgokról ír. De menti ez őt, valamitől is? A háborúról csak tiszta lélekkel szabad írni, különben megbokrosodnak a színek, és összeállnak valami természetellenes sötétséggé. Nagy kérdés, hogy a sötétség valójában szín-e, színekből áll-e, vagy csupán színek fonákja?

Ez a város, itt és most, a színek országa lett, tetszik ez valakinek, vagy nem. Reméljük, a fehér színeké éppúgy, mint a szürkéké, feketéké, szivárványoké, magukat színtelennek vallóké, így színeseké, fénytelen fényeseké, homályosan tündöklőké és valódi tündöklőké – de még akkor sem mindenkié. Mert az eszmevilágok határán fogalmazódnak meg legjobban az eszmék, és a párbeszéd szavai pengeként csiholhatnak szikrát. Ki tehet róla? A Jóistent nem illik ügyvédnek hívni, mert más a végzettsége. Marad tehát ránk, hogy az ítélet ne ítélet, hanem elfogadás legyen, a mérce pedig jócskán meghaladja a (Monthy Pythonék által már filmre vitt) okos rejtőzködés világcsúcsát. Egyedül így sikerülhet elérni azt az állapotot, amiben, akarva, nem akarva, egy író magára találhat, még mielőtt elbújhatott volna – önmaga elöl.

És ami közte van. Ami a fekete és fehér között van, az úgy létezik, mint félhomály a fasírtban. Nem hús, nem is kenyér, nem is zsír, nem is egyéb. Félhomály. Beleharapva ízletes, de érezzük az űrt. Na, nem a kozmoszt, inkább az átjárhatóság közönyét. A fasírt nem egy jellemes étel, mégis táplál. Porhanyós, mert a levegő is megsül benne. A fasírt a köztes lét gasztronómiai fundamentuma. Ehhez annyiban van közünk, mint amennyire a bálnának, amikor tengeri emlősként, néha levegőt vesz. Óceán és ég között, ő a nagykövet. Mi pedig csak bámuljuk nagyságát. A bálnák közötti párbeszéd nem nevezhető szószátyárnak, ellentétben a köztünk levő piaci hangzavarral, amiből viszont sok minden kiderül. Még az is, hogy az élettér fokozatos csökkenésével, ki úszik ki a partra. A bálna-szellemiséget maguknak betudó hősök, írók, hitesek és rebellisek, ott tévednek, hogy nem bálnák, hisz énekelve kommunikálni nem tudnak, farok csapkodásuk pedig egy kádvíznyi fürdőt borzolhat csak fel.

Mindezt persze, leírni könnyű, mondhatnátok. Mi mégis, erre esküdtünk fel. Nem a könnyedségre, hanem arra a felelősségre, ami az éterbe lőtt szavak után, mint füstnyom marad meg, lassan enyészve el. Ha író vagy, leírt szavaid gyilkosaiddá, de megváltóiddá is válhatnak. Sőt, van, amikor e kettő ugyanaz. A párbeszéd ilyenkor politikai tényezővé, mély, emberi megfontolásból viszont, okafogyottá válik. Ne legyen így."

A program részeként a magyarkanizsai Kávai Anna népi hímzés kiállítása is megnyílt a közönség előtt a Cnesa előcsarnokában, Öltések a Kárpát-medencében címmel. A kiállítást Silling István méltatta és nyitotta meg. A Dobó Tihamér Képtárban pedig a zentai származású Verebes György festőművész alkotásaiból nyílt kiállítás Athanor címmel, amit Ninkov -Kovačev Olga nyitott meg. Az este folytatásában Művésztelepeink egykor és ma címmel szerveztek egy kerekasztal beszélgetést. Továbbá a Zentai Magyar Kamaraszínház előadását, a János vitézt láthatta a közönség.