A dr. Silling István nyelvész, író, néprajzkutató, a dr. Mák Ferenc író, irodalom- és művelődéstörténész, a L. Móger Tímea költő alkotta bírálóbizottság 2026. március 20-án egyhangúlag meghozott döntése alapján a zombori Bielitzky Károly Városi Könyvtár a 2026. évre szóló Herceg János Irodalmi Díjat eddigi életművének jelentősége elismeréséül Bicskei Zoltán filmrendezőnek, grafikusművésznek, esszéírónak adományozza.

A Herceg János nevét viselő díj nem pusztán irodalmi teljesítményt ismer el. Sokkal inkább egy szellemiséget: a helyhez való hűséget, a közösség iránti felelősséget, az emberi sorsok iránti érzékenységet, és azt a csendes, mégis rendíthetetlen alkotói magatartást, amely nem engedi feledésbe merülni mindazt, ami lényeges.

Ezt a szellemiséget hordozza és példázza az idei díjazott, Bicskei Zoltán, Magyarkanizsa, a Tisza mente meghatározó alkotója.

Nem kimondottan irodalmár – és mégis az, mert filmjei valójában képírások.

Rajzai lírai táj-mesék.

Esszéi pedig a látás és a gondolkodás határán születő, sűrű szövetű vallomások.

Művészete túlmutat a műfajokon: egyetlen nagy, összefüggő életművé áll össze, amelyben kép, szó, hang és táj egymásba íródik.

Bicskei Zoltán a vajdasági magyar kultúra különleges, sokoldalú alkotója: filmrendező, rajzoló, esszéista és kulturális szervező. A Magyar Művészeti Akadémia rendes tagjaként is annak a meggyőződésnek a képviselője, hogy a művészet nem elszakad a közegtől, hanem abból nő ki, és oda tér vissza.

Művészetének központi inspirációja a délvidéki táj, különösen a magyarkanizsai puszta. Ez a táj nála egyszerre konkrét hely és szimbolikus tér: a történelem, a mítosz és az emberi sors találkozási pontja. De még ennél is több: egyfajta mérték. Egy mozdíthatatlan közép.

Abban a világban, amelyet ma sokszor zaklatottság, szétesettség és túlmozgás jellemez, ez a puszta a bizonyosság tere. Az a tér, ahol – ahogyan ő fogalmaz – minden élesebben látszik, ahol „minden kicsihez oda kell hajolni és jobban kell szeretni”. Ahol a horizont nemcsak látvány, hanem gondolkodás.

Filmjeiben a puszta nem háttér, hanem jelenlét.

Rajzaiban nem látvány, hanem belső táj.

Írásaiban pedig emlékezet és kérdés egyszerre.

Ez a fajta alkotói jelenlét mély rokonságot mutat Herceg János örökségével.

Mindkettőjük munkájában ott van a vidék iránti hűség, az emberi történetek iránti alázat, és az a törekvés, hogy a helyi valóság egyetemes érvényűvé váljon.

Bicskei Zoltán filmnyelve ugyanakkor tágabb művészeti összefüggésekbe is illeszkedik. Képi gondolkodása, a lassú, meditatív ritmus, a táj metafizikai jelenléte rokonságot mutat olyan alkotókkal, mint Tarr Béla, Jancsó Miklós vagy Andrej Tarkovszkij.

Ám ami nála megszületik, az nem követés, hanem saját, belső látomás: egy alföldi, pusztai metafizika, amelyben a kép nem illusztrál, hanem teremt.

Hiszen nála minden a képpel kezdődik. A történet később érkezik. A figura utólag kap testet.

Az alkotás nem leírt, hanem „kikéredzkedő” világ. Ebben a világban különös szerep jut a bolond alakjának.

A bolond – akit kiűznek a közösségből – nem csupán figura, hanem tükör. Tükre egy olyan világnak, amely eltávolodott saját létezésétől. Tükre a kapzsiságnak, a gőgnek, a haszonelvűségnek. A bolond az, aki nem hajlandó lemondani az éden emlékéről.

Ez az édeni emlékezet – az aranykor, a gyermeki, szabad teremtés öröme – ott húzódik Bicskei Zoltán teljes művészetének mélyrétegében. Nem nosztalgiaként, hanem iránytűként. Mint valami, amihez viszonyítani lehet. Amihez vissza lehet találni.

Ebben az értelemben művészete valóban – ahogyan egy helyütt elhangzik – „harc az ember rehabilitálásáért”. A lét helyreállításáért, lélek megmentéséért.

Nem kijelentésekben, hanem képekben.

Nem tanításban, hanem jelenlétben.

És ebben a képi gondolkodásban a zene is meghatározó erő.

Bicskei Zoltán filmjei mélyen zenei szerkezetűek. Nem kísérik a képet – hanem együtt lélegeznek vele. A hang, a csend, a ritmus, az ismétlődés, az ellenpont mind a jelentés része.
Ebben a belső zeneiségben rokonítható olyan alkotókkal, akik számára a film nem történet, hanem időben kibomló kompozíció. Itt válik különösen hangsúlyossá kapcsolata Szabados György szellemiségével.

Ahogyan Szabados zenéjében a hagyomány és az improvizáció, a népi és az avantgárd egymásba játszik, úgy Bicskei filmjeiben is jelen van ez a kettősség.

A szabadság és a forma.

A játék és a fegyelem.

A gyökér és a kísérlet.

Ezért mondhatjuk: nemcsak hatásról, hanem szellemi rokonságról van szó.

Bicskei Zoltán évtizedeken át, a Regionális és Kreatív Műhely igazgatójaként nemcsak alkotóként, hanem közösségépítőként is szolgálta ezt a szellemiséget. Munkája révén terek, alkalmak és lehetőségek jöttek létre – mások számára is.

Itt ér össze leginkább az ő útja Herceg Jánoséval: abban a csendes, következetes építkezésben, amely maradandó, és egyént, de közösséget is, erejében megtartó.

A díj ünnepélyes átadása az ősszel megrendezésre kerülő Dunatáji Herceg János Nap keretében történik majd.