Egy év telt el a belgrádi Vladislav Ribnikar Általános Iskolában történt tragédia óta. Tragédia, amelyből Szerbia nem gyógyult ki és soha nem is fog. Egy éve minden nap mindenki ugyanazt kérdezi: hogyan és miért? Hogyan történhetett meg, hogy tíz embert, kilenc diákot és egy biztonsági őrt öltek meg a legbiztonságosabb helyen - az iskolában? Miért lőtte le társait egy tizenhárom éves, mi történt a fejében? Ezekre a kérdésekre a mai napig senkinek nincs válasza.

Egy évvel ezelőtt reggel elindult az iskolába Ana Božović, Sofija Negić, Mara Anđelković, Andrija Čikić, Bojana Asović, Angelina Aćimović, Ema Kobiljski, Katarina Martinović, Adriana Dukić és, ahogy minden munkanapon, elment a munkahelyére ment a biztonsági dolgozó, Dragan Vlahović is. Soha többé nem tértek haza.

A gyilkossággal egy tinédzsert vádolnak, aki a bűntény elkövetésének pillanatában mindössze tizenhárom éves volt. Aznap reggel az apja tulajdonában lévő fegyverekkel ment iskolába. A vérengzést követő rendőri vizsgálat megállapította, hosszabb időn keresztül készült tettére, listázta azokat is, akiket meg akart ölni, a számítógépe átvizsgálásakor pedig kiderült, hogy azzal is tisztában volt, hogy tizenhárom évesként, nem vonható bűnügyi felelősségre.

A tömeggyilkos gyereket pszichiátrián helyezték el, ma is ott van. Szülei ellen bírósági eljárás folyik - az apa ellen általános veszélyeztetés, az anya ellen pedig a gyermek elhanyagolása miatt.

És az áldozatok?

Andrija Čikić tehetséges zongorista volt, többször is díjazták. Egyebek között a Virtuózok című magyar komolyzenei tehetségkutató egyik résztvevője és szerbiai győztese volt. Az volt az álma, hogy egyszer fellépjen a világ leghíresebb hangversenytermének számíto Carnegie Hallban, írja a BBC.

Ema Kobiljski életvidám kislány volt, kitűnő tanuló és minden vágya az volt, hogy lássa Franciaországot. Úgy halt meg, hogy megpróbálta megállítani ámokfutó iskolatársát, hogy ne lője le barátait.

Mara Anđelković a legjobban karatezni, rajzolni és szobrászkodni szeretett. A Képzőművészeti Karon szeretett volna továbbtanulni.

Katarina Martinovićot mindenki csak Kajának hívta, tehetséges fiatal balerina volt, céljai elérésében határozott és megingathatatlan.

Adriana Dukić családjával egészen 2022-ig Franciaországban élt, a tragikus esemény előtt alig egy évvel tértek vissza Szerbiába. Szerette a zenét és a táncot, rajzolni is szeretett és biológusnak készült.

Angelina Aćimović a művészetet, ezen belül is a divattervezést szerette, kedvenc hobbija a főzés volt, könnyedén megoldotta a legnehezebb matematikai feladatokat is.

Ana Božović küzdősportokkal foglalkozott, de szerette a hip-hop zenét, szerető családban cseperedett, szülei és fivére gondoskodásától övezve.

Bojana Vasović szertornára járt, kedvenc tantárgya a francia volt, kreatív, gondoskodó kislánynak tartották.

Sofija Negić mindenekelőtt a zenét szerette, a Beatlest és a Motorheadet, örült, ha rajzolhatott, tehetsége a vegytan, fizika és matematika terén bontakozott ki, versenyekre készült.

Dragan Vlahović az iskolaőr volt. A gyerekek rajongtak érte, ő is értük. A focit is szerette, különösen a Partizant.

Egy társadalom halála

A hatóságok a kezdetektől fogva azt állították, hogy “a rendszer nem mondott csődöt”. Az azonban bebizonyosodott, hogy voltak hibás döntések. Például az, amikor a belgrádi rendőrfőnök Veselin Milić a tévékamerák előtt lobogtatta azt a listát, amit a gyilkos gyerek állított össze kilövendő társai nevével. A névsort később a szerb sajtó egy része is lehozta. Milić ezért soha nem felelt.

Május 3-a egy olyan (újabb) dátum, ami megbénította Szerbiát, amivel – gyökeres változások híján - nem tud mit kezdeni. Ráadásul a Ribnikarban elkövetett vérengzést másnap Dubonában és Malo Orašjeben egy újabb követte, ahol a gyilkos ugyancsak fiatal emberek életét oltotta ki, emlékeztet összefoglalójában a 021.

Noha a közvélemény a két tömeggyilkosság után joggal várta azt, hogy megindul a párbeszéd arról, milyen is a társadalom, amelyben élünk, illetve a tragédiák után megváltozik az agresszív és erőszakos közbeszéd, ez nem történt meg. Ellenkezőleg, a társadalom továbbra is mélyen megosztott maradt, és az erőszak továbbra is ott lappang a mindennapokban, írja a BBC.

A meggyilkolt Sofija Negić édesapja, Slobodan ez év februárjában a javniservis.net oldalon jelentette meg írását, amely a felelősség témáját taglalja. Szavai szerint a szerbiai társadalmat már néhány évtizede megmételyezi a felelősség alóli kibúvás.

“Az igazság annyira idegenné vált ettől a nemzettől, hogy már régóta nem képes helyesen értelmezni a valóságot sem, ezzel együtt pedig képtelen a saját érdekeiért is harcolni. Manapság, a huszonegyedik század harmadik évtizedében Szerbiában túl sok olyan kérdés van, amelyre nincs válaszunk, s egyre kevesebb az olyan ember, akik tetteikért és döntéseikért vállalják a felelősséget, a kollektív felelősség pedig, tekintettel, hogy jogilag is nehezen körülírható fogalom, végképp senkinek sem jut az eszébe mint olyan, amivel foglalkozni kellene”, írta, egyebek mellett, Slobodan Negić.