Negyvenöt évvel ezelőtt ezen a napon, 1980. május 4-én hunyt el nem sokkal 88. születésnapja előtt Josip Broz Tito, a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság (JSZSZK) örökös elnöke, az el nem kötelezettek mozgalmának egyik alapítója.

Tito halálhíre azon a napsütéses vasárnapon megszakította a Jugoszláv Szövetségi Liga első osztályának egyik labdarúgó-mérkőzését. A Hajduk Split és a Crvena zvezda játszott a spliti Poljud stadionban. Amikor a 41. percben a Hajduk elnöke, Ante Skataretiko bejelentette a hírt, az 50 000 néző és a játékosok előbb sírva, majd dalra fakadtak és a tömeg együtt énekelt, hogy „Druže Tito, mi ti se kunemo, da sa tvoga puta ne skrenemo” (Tito elvtárs, esküszünk neked, hogy az utadról le nem térünk), írja évfordulós összefoglalójában a zágrábi Večernji list. Ez a jelenet a Poljud stadionból a kollektív gyász egyik legemlékezetesebb szimbólumává vált abban az országban, ahol hétnapos nemzeti gyászt hirdettek az elnök halála alkalmából.

45 évvel ezelőtt, a hidegháború feszültségei közepette, ugyanazon a helyen, ugyanabban az időben, a világ 128 országának királyai, elnökei és miniszterelnökei, közéleti személyiségei gyűltek össze egyetlen ember búcsúztatására – Josip Broz Tito temetésére. A volt Jugoszlávia és a JKSZ örökös elnöke, a második világháború egyik utolsó nagy hadvezére 1980. május 4-én, 88 éves korában hunyt el. Négy nappal később temették, és temetése a történelem egyik legnagyobb állami búcsúztatásaként és példa nélküli diplomáciai eseményként maradt meg, mivel ellentétes ideológiákat és érdekeket képviselő vezetők gyűltek össze. Így ma már ha megkérdezik, a mesterséges intelligencia is azt mondja: „Josip Broz Tito még halálában is egyesítette a világot!” Mivel Tito éppen annak a Jugoszláviának volt a kulcsfigurája, amely kulturálisan és vallásilag sokszínű, valamint történelmileg etnikai konfliktusokkal terhelt volt, sokak szerint az ő halála egyben Jugoszlávia halálának kezdetét is jelentette – az az állam, amelyet ő hozott létre és vezetett három és fél évtizeden át, alig egy évtizeddel később megszűnt létezni.

A világ legjobb orvosai sem tudták megmenteni

Tito egészségi állapota 1979-ben hirtelen romlott meg, főként egy bal lábát érintő embólia miatt, ami a cukorbetegség következménye volt. 1980 januárjában kórházba került, ahol nemzetközi orvoscsoport – köztük a világhírű amerikai szívsebész, dr. Michael DeBakey (akit 1996-ban Moszkvába hívtak, hogy bypass műtétet hajtson végre Borisz Jelcin akkori orosz elnökön) és a szovjet dr. Marat Knjazev – tanácsára műtéti beavatkozást végeztek. Az állapota azonban nem javult, így január 20-án amputálták bal lábát. Bár rövid időre jobban lett, február végén vese-, majd szív- és tüdőelégtelenség lépett fel, április végén pedig agyvérzést kapott. Tito 1980. május 4-én, 15:05-kor hunyt el a ljubljanai klinikai központban, néhány nappal 88. születésnapja előtt. A konzíliumban részt vevő egyes orvosok, például dr. Jože Drinovec docens, később azt állították, hogy Tito már 75 nappal a hivatalos halálozási dátum előtt klinikai halott volt, és csak a gépek tartották életben, azonban azt megerősítette, hogy halálának időpontja május 4-e volt.

Halálhírének hivatalos megerősítése után megszakították a televíziós adást, és elhangzott az ikonikus bejelentés: „A dolgozó osztályhoz, a dolgozó néphez és polgárokhoz, a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság népeihez és nemzetiségeihez: Elhunyt Tito elvtárs.” Az egész országban hétnapos nemzeti gyászt rendeltek el, minden kulturális, szórakoztató és sporteseményt töröltek.

Gyászolók sorfala a Kék vonat útvonalán Ljubljanától Belgrádig

Tito holttestét az elnöki Kék vonattal szállították Ljubljanából Belgrádba, miközben az út mentén emberek tömegei álltak sorfalat. A koporsót a Szövetségi Képviselőház épületében ravatalozták fel, ahol több százezer ember búcsúzott el tőle. Az egykori állam minden részéből érkezett emberek százezrei álltak sorba éjjel-nappal, hogy búcsút vegyenek attól a vezetőtől, aki három és fél évtizeden át meghatározta életüket, valamint egy egész történelmi korszakot.

A temetésre 1980. május 8-án került sor Belgrádban. A gyászmenet a Dedinje felé vezető utakon hömpölygött, miközben felcsendült az Internacionálé és a jugoszláv himnusz, a „Hej, Sloveni”. Tito kívánsága szerint a virágházban temették el. A világ egyik legnagyobb temetési ceremóniájával éles ellentétben Tito sírja rendkívül egyszerű – egy fehér márványtömbön arany betűkkel csupán ennyi áll: JOSIP BROZ TITO 1892–1980, vörös csillag vagy bármilyen kommunista szimbólum nélkül. Ez később különböző találgatásokra adott okot – volt, aki szerint ez Tito saját kívánsága volt, mások szerint egyszerű figyelmetlenség, de akadtak olyanok is, akik szabadkőműves elméleteket gyanítottak mögötte.

128 ENSZ-tagállam 204 küldöttsége a temetési menetben

A temetésen 128 ENSZ-tagállam küldöttsége vett részt, köztük négy király (Belgium, Norvégia, Svédország, Jordánia), hat herceg, 31 államelnök (többek között Sandro Pertini olasz, Nicolae Ceaușescu román, Erich Honecker keletnémet, Kim Ir Szen észak-koreai elnök), 22 miniszterelnök (Margaret Thatcher, Indira Gandhi, Hua Guofeng), valamint 47 külügyminiszter. Jelen voltak a nemzetközi szervezetek, köztük az ENSZ (amelyet főtitkára, Kurt Waldheim képviselt) és felszabadítási mozgalmak képviselői is. A részvétel széles spektruma mutatta Tito egyedülálló szerepét a világpolitikában, egyfelől az el nem kötelezettek mozgalmának társalapítóját és a hidegháborús viszonyok közepette kiegyensúlyozottan irányító vezetőt tisztelték személyében. Annak érdekében, hogy a szembenálló blokkok képviselői közötti esetleges kellemetlenségek lehetőségét a lehető legkisebbre csökkentsék, gondosan megtervezték mind az ülésrendet, mind a küldöttségek mozgását, és a hibátlan protokoll megakadályozta, hogy a néhai jugoszláv vezető előtti tisztelgés diplomáciai összetűzések és nem kívánt incidensek színterévé váljon az akkoriban egymással konfliktusban álló országok küldöttségei között.

Különös figyelmet kapott Leonyid Brezsnyev jelenléte, tekintettel Jugoszláviának a Szovjetunióval való korábbi ellentéteire. Az Egyesült Államokat az akkori alelnök, Walter Mondale, valamint a hivatalban lévő elnök, Jimmy Carter édesanyja, Lillian Carter képviselte, ám maga Jimmy Carter nem jelent meg, ahogyan a kubai vezető, Fidel Castro sem. Ez számos kritikát és találgatást váltott ki, különösen az amerikai elnök távolmaradása miatt, amelyet a Szovjetunió afganisztáni inváziója utáni feszült helyzetben az Egyesült Államok diplomáciai mulasztásaként értelmeztek. Ezzel szemben Brezsnyev jelenlétét Moszkva azon kísérleteként értelmezték, hogy megerősítse befolyását a poszt-titói Jugoszláviában.

Ellentmondások és legendák

A temetéshez kapcsolódóan több összeesküvés-elmélet is született, például, hogy a Kék vonat üres koporsót szállított, és Tito testét valójában helikopterrel vitték Belgrádba.

A legismertebb elmélet azonban a kettős temetésről és az állítólagos homokról szóló, amelyet a nyilvánosság számára kiállított koporsóba tettek. Egyes források – köztük a jugoszláv titkosszolgálatok egykori magas rangú tisztviselője, Obren Đorđević állításai – szerint Tito teste a gangréna és az alkalmazott gyógyszerek miatt gyorsan bomlásnak indult, ezért higiéniai okokból úgy döntöttek, hogy a kiállított koporsóba homokzsákokat helyeznek, hogy ezzel szimulálják a test súlyát.

Felmerült az is, hogy az első temetés csupán szimbolikus volt, egy, az eredetivel azonos koporsó utánzattal, míg a valódi, hivatalos temetés egyes források szerint később, éjszaka, szigorú titoktartás mellett zajlott le. A testet állítólag fémkoporsóba helyezték, a sírt mélyebbre ásták, betonnal kiöntötték és kilenc tonnás márványlappal fedték le. Mindez állítólag biztonsági megfontolásokból történt, tartva attól, hogy ellophatják Tito földi maradványait – hasonlóan ahhoz, ahogy három évvel korábban Charlie Chaplin holttestét ellopták egy svájci temetőből. Bár ezen állításokat soha nem erősítették meg hivatalosan, a „század temetéséről” szóló spekulációk a virágházban, a belgrádi Dedinjén található Tito-síremléknél máig élnek, és 45 év elteltével is tanúskodnak Tito örökségének összetettségéről.