Október 6-án az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverését követő megtorlás áldozataira, mindenekelőtt az aradi vértanúkra és gróf Batthyány Lajosra, az első felelős magyar kormány miniszterelnökére emlékezünk. 1849-ben ezen a napon Aradon tizenhárom honvédtisztet, Pesten pedig Batthyány Lajost végezték ki. Október 6. Magyarországon nemzeti gyásznap.

A szabadságharc bukása után a császári megtorlás egyik fő célja a magyar politikai és katonai vezetés felszámolása volt. Julius Jacob von Haynau táborszernagy 1849 őszére széles jogkört kapott a halálos ítéletek jóváhagyására. Október 6-át azért is választották a kivégzések napjául, mert egy évvel korábban ezen a napon tört ki Bécsben az a forradalom, amelynek során Theodor Baillet von Latour hadügyminisztert meglincselték. A megtorlás azonban jóval tovább tartott: a Múlt-kor összefoglalója szerint a kivégzések és más büntetőintézkedések éveken át folytatódtak.

Aradon október 6-án hajnalban először a golyó általi halálra ítélt Kiss Ernőt, Schweidel Józsefet, Dessewffy Arisztidot és Lázár Vilmost végezték ki. Kilenc társukat – Aulich Lajost, Damjanich Jánost, Knézich Károlyt, Lahner Györgyöt, Leiningen-Westerburg Károlyt, Nagysándor Józsefet, Poeltenberg Ernőt, Török Ignácot és Vécsey Károlyt – később felakasztották. A bitófákat az aradi vártól délre, sebtében állították fel.

Ugyanezen a napon Pesten kivégezték Batthyány Lajost is. Az első magyar miniszterelnök eredetileg akasztásra számíthatott, ám az előző éjszaka egy hozzá becsempészett pengével súlyos sebet ejtett a nyakán. Sérülése miatt az akasztást nem lehetett végrehajtani, ezért golyó általi halálra változtatták a kivégzés módját. A kivégzőosztag előtt nem engedte bekötni a szemét, és a fennmaradt beszámolók szerint maga vezényelt tüzet. Hozzá kötődik az egyik legjobban dokumentált búcsúmondat: „Allez, Jäger! … Éljen a haza!” (Rajta, vadászok!)

Mit tudunk az utolsó mondatokról?

Az aradi vértanúkhoz ma számos, közismert „utolsó mondatot” kapcsol a nemzeti emlékezet. Ezekkel azonban érdemes óvatosan bánni. A kivégzések nyilvánosságát erősen korlátozták, a történtek jelentős részét szemtanúk, papok és későbbi visszaemlékezők őrizték meg. A Múlt-kor portál is arra hívja fel a figyelmet, hogy a kortárs társadalom sem ismerhette pontosan a vértanúk végóráinak minden részletét. Sokkal biztosabb forrásnak számítanak a fogságban írt, fennmaradt búcsúlevelek.

Ezért az alábbi mondatokat nem minden esetben szó szerinti, bizonyíthatóan a vesztőhelyen elhangzott utolsó szavakként, hanem a vértanúkhoz kötődő történeti hagyomány részeként érdemes olvasni.

Kiss Ernő nevéhez olyan búcsúgondolatot kapcsol a hagyomány, amelyben a következő nemzedékért, a magyar ifjúságért fohászkodik. A hit és a haza szolgálatát állítja egymás mellé: azt kívánja, hogy a fiatalok szíve Krisztusé, életük pedig a hazáé legyen.

Schweidel Józsefhez az a keserű gondolat társul, hogy olyan világban kell meghalnia, amelyben a becsületet büntetik, az árulást pedig jutalmazzák. Búcsúszavai az igazságtalannak tartott ítélet feletti erkölcsi ítéletként maradtak fenn.

Dessewffy Arisztid hagyományozott búcsúmondatában a hősiesség és a mártíromság jelenik meg: „Tegnap hősök kellettek, ma mártirok… Így parancsolja ezt hazám szolgálata”.

Lázár Vilmos nevéhez a magyar sors tragikumáról és a kereszt tövében megszülető áldozatvállalásról szóló mondat kötődik. A keresztény mártíromság és a szabadságharc bukásának képe fonódik össze benne. A neki tulajdonított utolsó mondat így hangzik: „Ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sorsa? Krisztus keresztje tövében érett apostollá az apostolok lelke, és bitófa tövében kell forradalmárrá érni a magyar lelkeknek.”

A kilenc, akasztásra ítélt honvédtiszt közül Poeltenberg Ernő búcsúja talán a legkeserűbben ironikus. A vesztőhely felé menet társaira úgy tekintett, mint küldöttségre, amely Isten előtt képviseli majd Magyarország ügyét. Ennek a mondatnak több változata is fennmaradt a történeti emlékezetben. Az egyik így hangzik: „Szép deputáció megy Istenhez a magyarok ügyében reprezentálni!”

Török Ignác a neki tulajdonított utolsó gondolatokban már nem a földi, hanem Isten ítélőszékére tekintett. Életét jelentéktelennek nevezte, de meggyőződését fejezte ki, hogy szolgálatával nem vétett lelkiismerete ellen.

Lahner György búcsújában Krisztus keresztje és saját kivégzésének eszköze kapcsolódik össze. Saját áldozatát Krisztuséhoz képest csekélynek tekinti – olyan gondolat ez, amely jól mutatja, milyen erősen jelen volt a keresztény mártíromság képe az aradi emlékezet kialakulásában.

Knézich Károly nevéhez egy fekete humorú mondat kapcsolódik: azt találta különösnek, hogy Haynau is kereszténynek vallja magát, ahogyan ő, mégis ilyen ítélet születhetett. A hagyomány ezt az „ördög által megkevert kártyák” képével őrizte meg. „Milyen különös, hogy Haynau bíró is keresztény és én is az vagyok. Csak az ördög keverhette így össze a kártyákat.”

Nagysándor József búcsúgondolata szerint a halál akkor lenne igazán rettenetes, ha úgy kellene meghalnia, hogy életében semmit sem tett. A hagyomány szerint a bitófa alatt még a hazát éltette. Az emlékezet szerint utolsó mondata így hangzott: „De rettenetes volna most az elmúlásra gondolni, ha semmit sem tettem volna az életemben! Alázatosan borulok Istenem elé, hogy hőssé, igaz emberré, jó katonává tett.” Amikor a kötelet nyakába akasztották felkiáltott: „Éljen a haza!”

Leiningen-Westerburg Károly azt remélte, hogy a világ egyszer felismeri a kivégzések igazságtalanságát. Búcsújában társaitól is elköszönt, abban bízva, hogy hamarosan egy másik, igazságosabb bíró előtt állnak. Feleségének az előző napon írt levele is fennmaradt: ebből személyesebb arcát is megismerhetjük, azt az apát és férjet, aki utolsó óráiban családjáért aggódott.

Aulich Lajos életét szolgálatként fogta fel. A neki tulajdonított búcsúszavak szerint katonaként egész életében szolgált, és úgy vélte, halálával is a magyar népet és hazáját szolgálja tovább.

Damjanich János törött lába miatt szekéren jutott el a vesztőhelyre. A korabeli visszaemlékezések nyugodt viselkedéséről számolnak be. Búcsújához az a mondat kötődik, hogy azt hitte, ő lesz az utolsó, hiszen a csatában mindig az elsők között volt. Feleségére, Emíliára gondolt, majd a hagyomány szerint a hazát éltette: „Azt gondoltam én leszek az utolsó, mert a csatában mindig az első voltam. Szegény Emíliám! Éljen a haza!”

Vécsey Károlynak kellett utolsóként meghalnia. Addigra már egyik társa sem élt, akitől elbúcsúzhatott volna. Az aradi emlékezet egyik legerősebb jelenete szerint ezért a már kivégzett Damjanich holttestéhez lépett, és megcsókolta a kezét. A két férfi korábban nem ápolt jó viszonyt, ezért a gesztus a későbbi emlékezetben a bajtársi megbékélés jelképévé vált. Vécseyhez olyan utolsó gondolatot társítanak, amely szerint Istentől kapott szívét és lelkét népe és hazája szolgálatának szentelte.

A búcsúlevelek biztosabb kapaszkodót jelentenek

A vértanúk személyes érzéseiről sok esetben többet mondanak a kivégzés előtti órákban írt leveleik, mint a később közismertté vált egymondatos idézetek. A Múlt-kor által közölt dokumentumokban férjek és apák búcsúznak feleségüktől és gyermekeiktől, rendelkeznek személyes tárgyaikról, vigasztalni próbálják hozzátartozóikat, és hitükről vallanak. Leiningen-Westerburg Károly például október 5-én írt utolsó levelében arra kérte feleségét, hogy gyermekeik tudják majd: apjuk meggyőződéséért halt meg.

Batthyány Lajos feleségéhez, Zichy Antóniához írt utolsó levele ugyancsak fennmaradt. A dokumentum nem politikai szózat, hanem rendkívül személyes búcsú: háláról, szeretetről, családról és a közelgő halál tudatáról szól.

A kivégzések után az aradi áldozatok földi maradványainak sorsa is hosszú történetté vált. A Magyar Nemzeti Múzeum összefoglalója szerint a hatóságok az aradi kivégzés helyét is igyekeztek elrejteni, de a szemtanúk a kiegyezés után meg tudták jelölni a vesztőhelyet. Előbb egyszerű jel, később kereszt és emlékmű őrizte a helyet. Batthyány pesti kivégzésének közelében pedig már aznap este mécsest gyújtott valaki; ma ezen a környéken áll a Batthyány-örökmécses.

Az aradi tizenhárom és Batthyány Lajos kivégzése azóta a szabadságharc leverését követő megtorlás jelképévé vált. A magyar kormány 2001-ben rendeletben nyilvánította október 6-át visszatérő nemzeti gyásznappá.

Az aradi vértanúk emlékezete azonban nemcsak a hozzájuk kötött híres mondatokból áll. A fennmaradt levelek, a kivégzések szemtanúinak beszámolói és a későbbi történeti kutatások együtt rajzolják ki utolsó óráikat – és egyben arra is figyelmeztetnek, hogy a történelmi emlékezetben a dokumentálható tény és az utókor által továbbadott hagyomány olykor elválaszthatatlanul összefonódik.