Sikerült megőriznie a délszláv államot, sőt királyságból köztársasággá alakította, amelynek ő lett a vezetője. Hogyan sikerült elérnie ezt Titónak, illetve az általa vezetett partizánoknak? Erről kérdeztük dr. Mészáros Zoltán történészt, szabadkai főlevéltárost a szabadkai VM4Köz.Klubban megtartott előadása és november 29., az egykori köztársaság napja apropóján.

- Jugoszláviát királyságként érte a II. Világháború. Mikor dőlt el, hogy köztársaság lesz? Az AVNOJ II. ülésének mekkora szerepe volt ebben?

- A Jugoszlávia elleni támadás idején, 1941 áprilisában még az is kérdés volt, hogy lesz-e egyáltalán Jugoszlávia. A Szovjetunió versailles-i tákolmánynak tekintette egészen az 1935-ös XVII. kongresszusáig, de ezután is egyes jugoszláviai kommunisták nem voltak érdekeltek az ország fenntartásában, a jugoszláv kommunisták nagy része pedig külföldön élt, mivel a Jugoszláv Kommunista Pártot illegálisnak minősítették. A felkelést sem az ország egységéért kezdték el, hanem a Szovjetunió és a kommunizmus védelme miatt. Az első lázadók az ún. Független Horvát Állam szerbek ellenes terrorja miatt keltek fel már májusban, sőt még a szerbiai royalisták is a kommunisták előtt kezdték el harcukat a megszállók ellen - szintén májustól. Jugoszlávia köztársasággá vált, de ez egy hosszabb folyamat volt, mondja Mészáros Zoltán.

- Ebben kétségtelenül szerepe volt a királyellenes partizán mozgalomnak, de a nagyhatalmak érdekeinek és erejének is. A viszonylagos földrajzi közelség miatt a szovjetek érték el először a majdani Jugoszlávia területét, és Szerbiában az ő segítségük nélkül, aligha, illetve nagyon nehezen győztek volna Tito partizánjai, de ez a „mi lett volna, ha” kategória. A tény viszont az, hogy a Vörös Hadsereg a partizánokból Jugoszláv Hadsereggé váló népfront jellegű, de kommunista irányítású egységek előtt jártak szinte mindenhol Szerbiában. A kommunista világrendbe nem illett bele a királyság, azonban Titónak még ki kellett várnia a helyzet alakulását, amikor már a britek elvesztették a befolyásukat a térségben, akkor rendezett népszavazást, amelyen eldőlt, hogy az ország köztársaság lesz. Az AVNOJ II. ülése ezt előrevetítette, de akkor még csak az volt sejthető, hogy a hitleri Németország nem győzhet. A nagyhatalmak teheráni ülésén eldöntötték, hogy a jövőben nem a royalistákat, hanem Titóékat támogatják élelemmel, fegyverrel, lőszerrel. Ettől kezdve a royalisták súlytalanná váltak, és a királyi berendezkedés megújítása egyre távolabb került a megvalósíthatóság lehetőségétől. Az 1945. november 11-i választásokkal, ahol a kampányban a királyellenes propaganda volt kiélezve, végleg eldőlt az ország berendezkedése. Az AVNOJ II. ülését azonban nem kell lebecsülnünk, mégis az egyik fő mozzanata volt annak, hogy az ország köztársasággá vált, mondja a történész.

- Ha megnézzük a második világháború eseményeit az egykori királyi Jugoszlávia esetében, akkor azt látjuk, hogy a kommunista partizán mozgalom leghosszabban az ún. független horvát állam területén tartózkodott, itt vívta döntő csatáit.

- Ez így van, a fočai időszak, az igmani menetelés, a kozarai csata, két AVNOJ ülés, a neretvai és sutjeskai csata, mind a mai Boszniában, az akkori ún. Független Horvát Államban történtek. Az ún. Független Horvát Állam csak félig volt független, a közigazgatást az ország egyik felében a németek, a másik felében az olaszok szervezték meg. Az usztasák rendkívül radikális szerbgyűlölők voltak, és a szerbek megsemmisítését akarták. Egyébként a kisszámú horvátországi zsidót is pillanatok alatt megsemmisítették. A szerb lakosság számára nem volt más választás, mint elbújni az erdőkbe, és előszedni az elrejtett fegyvereiket, és felkelést kezdeni. Némi bizonytalankodás után ezt a helyzetet használják ki a kommunista vezetésű, népfront jellegűvé váló partizánok, akik a katonai szakzsargonnal élve gerillaháborút kezdtek. Az usztasák olyan kegyetlenek voltak, hogy a horvátok egy kisebb része is ellenük fordult, a többség pedig csak csendben figyelte micsoda hallatlan kegyetlenségű ideológiát valósítanak meg. A domobránok esete más, ők besorozott katonák voltak.

- Jugoszláviát egyrészről támadta Németország és szövetségesei, de polgárháború is volt, hisz csetnikek, usztasák, partizánok is harcoltak egymással. Hogyan kerekedtek felül a partizánok, s hogyan tudták megváltoztatni az államberendezést?

- Jugoszláviában rendkívül sok törésvonal volt, ezek közül a nemzeti törésvonalakra szokták a hangsúlyt tenni, azonban szociális törésvonal is létezett. A nagyszámú szegény lakosság nem kedvelte a királyságot, annak gazdasági rendszere miatt, ezért tudott a partizánmozgalom megszólítani értelmiségieket és ún. „egyszerű embereket” is, és különböző etnikai hátterű embereket is. A későbbiekben Tito mindig elismeréssel beszélt a dalmátok, a muzulmánok hősiességéről, de a többi népet is dicsérte, ellenfeleit pedig összemosta, mert hatalomtechnikailag egyszerűbb volt egy közelebbről meg nem határozott gonosz ellen kampányolni, aminek részesei a megszállók, a csetnikek, az usztasák stb.

- Mi történt az AVNOJ I. és II. ülésén? Kik vettek azon részt? Hogyan hozták meg a döntéseket? Volt vita vagy csak szavazás? Az ország államalkotó népei mind képviseltették magukat?

- Az AVNOJ I. ülésén a meghívott 79 delegátusból 54 volt jelen, és a szlovéniai küldöttek nem érkeztek meg. A Népfelszabadító Mozgalom (NOP), és a Népfelszabadító hadsereg több szinten szerveződött. A központi mozgalom alatti szint (NKOJ Nacionalni komiteti oslobođenja Jugoslavije, Népfelszabadító Nemzeti Bizottságok) nagyjából a majdani föderális állam struktúráját tükrözte, ezeknek katonai parancsnokságai is voltak (pl. A Horvátországi, Boszniai, Montenegrói stb. Népfelszabadító és Partizánegységeinek Parancsnoksága). A Népfelszabadító Nemzeti Bizottságok küldtek résztvevőket. Az ülésről üdvözlőleveleket küldtek a szövetséges nagyhatalmaknak, volt kulturális program, de a legfontosabb az volt, hogy az AVNOJ deklarálta, hogy ez a testület a legmagasabb Jugoszláviát képviselő testület. A második ülésen az első ülés határozatát részletezik, tehát törvényhozói és végrehajtói szerepüket deklarálják, ezen kívül megtiltják a király visszatérését, amíg erről a nép nem dönt, ezen kívül deklarálják, hogy a Londonban székelő menekült kormány nem képviselheti Jugoszláviát, és hogy minden addigi és azután kötendő megállapodása semmis. Nem mellékes, hogy szinte párhuzamosan tartott a szövetségesek teheráni konferenciája, ahol döntés született arról, hogy a partizán mozgalmat támogatják, mert hatékonyabban harcolnak, mint a menekült kormány által támogatott Jugoszláv Honi Hadsereg, akiket csetnikeknek nevezett a jugoszláv propaganda, noha a két fogalom nem ugyanaz. Nem mellékes az sem, hogy a Népfelszabadító Háború szimbólumává váló Tito itt lett marsallá.

- A királypártiak hogyan fogadták a hírt, hogy köztársasággá válik az ország? A nyugati hatalmak támogatták ezt vagy a Szovjetunió?

- A királypártiak többé nem kaptak fegyvert, lőszert, élelmet, és elkeseredett próbálkozásaik voltak, azonban ezek elsősorban a partizánmozgalom megsemmisítésére irányultak, és ezzel ők ténylegesen is kollaboráltak a megszállókkal. A háború utolsó szakaszában Churchill és Tito tárgyalásain enyhítettek a polgári politikusokkal kapcsolatban, azonban, a Jugoszlávia politikai rendszerről is szóló, parlamenti választást úgy szervezték meg, hogy kétség nem férhetett a sikerükhöz.

- Miért ez a dátum lett a JSZSZK legnagyobb ünnepe?

- Jugoszláviát a hivatalos politika szintjén a háború és a szocialista forradalom végkifejletének tekintették. A háború volt a legfontosabb legitimizációs alap, legfontosabb érv. Az AVNOJ II. ülésén mondta Tito mérvadó beszédét, amiben kijelölte a követendő utat. A nagyhatalmak ekkor ismerték el komoly mozgalomnak a partizánegységeket, és 1945-ben is ezen a napon kiáltották ki a nemzetgyűlést, ahol az AVNOJ résztvevői és a magukat nem kompromittált egykori képviselők vettek részt. Először 1944-ben emlékeztek meg róla, majd emléknappá nyilvánították, 1946-ban állami ünneppé nyilvánították, majd 1949-ben kétnapos ünnep lett. A köztársaság egy semleges fogalom. Ha Jugoszlávia napját ünnepelték volna, akkor ebben a királyságra is emlékezni kellett volna. Nemzeti ünnep nem lehetett, mert az ún. második Jugoszláviában hivatalosan elismerve is több nemzet élt, és a köztársaságok voltak ennek a kifejezői, ahol a felkelés napjait ünnepelték. A második Jugoszlávia kezdetét sem lett volna érdemes ünnepelni, hiszen a kontinuitás fontos volt, mivel a békekötéseknél az 1938-as állapotokra állították vissza a határokat. Kivétel a Szovjetunió, Jugoszlávia, amely területeket szerzett Olaszországtól és részben Magyarország, amely egy kis, de nagyon fontos területet vesztett, Csehszlovákiával szemben. Úgy tűnik, hogy pragmatikus megfontolásból november 29-e volt a legalkalmasabb időpont. Ez a dátum egyébként a kezdetektől szerepelt a jugoszláv címeren is.

Németh Ernő