Hogyan lenyelni a békát?

A február közepére, vagyis az Államiság Napjára (február 15.) és az azt megelőző napra (Valentin-nap, ortodoxoknál Szent Tripun-napja) bejelentett koszovói szerb népszavazás kimenetele kétségtelen: nem fogadják el a koszovói hatóságokat. Ezt referendum nélkül is tudja mindenki. Tehát amolyan tüntető referendumról van szó. Ilyet sokat láttunk az utóbbi huszonegynéhány évben. Mindegyiknek előre tudni lehetett az eredményét, sőt az igenek és a nemek arányát is. Minden esetben a Hatalom volt a kezdeményező és minden esetben az történt, amit a Hatalom akart. Egy esetre emlékszem csupán, amikor a kimenetel ugyan ismert volt, de az arány nem – a jelenlegi szerbiai alkotmány elfogadására, amely két napig tartott, sms-ekben is toborozták a szavazókat, országos szinten végül meglett a kívánt eredmény (Vajdaságban nem), igaz, enyhén szólva, furcsa körülmények között.
A Mitrovica környéki koszovói szerbek referendumán (ha megtartják) az arány kb. 100:0 lesz. És nem lesz szükség „furcsaságokra” ennek érdekében. Senkit sem kell majd buzdítani a részvételre, aki elmegy, az nemmel szavaz.
Akkor meg mire szolgál ez az egész?
Egyrészt arra, hogy az ellenzék (SNS, DSS, SRS) borsot törjön a hatalom orra alá – a választások előtt, másrészt pedig azért, hogy ismét sikerüljön megakadályozni az EU-tagjelöltség elnyerését. A négy északi szerb község közül háromban az említett „patrióta” pártok vannak hatalmon. A negyedikben a demokraták (voltak). Azért múlt időben, mert a negyedikben is – a DS távolmaradása mellett – megszavazták a referendum kiírását. A szerbiai kormánykoalíció vezető pártja nem ellenőrzi a koszovói szerbeket – ezt eddig is ismeretes volt, habár bölcselkedni továbbra is lehet olyan értelemben, hogy „Belgrádból irányítják a koszovói szerbeket”. Irányítják, persze, csak éppen nem a DS részéről irányítják, ugyanis az SNS, az SRS és a DSS központja is Belgrádban van. Megfelel-e a DS-nek az, hogy Szerbia márciusban – 2-3 hónappal a választások előtt – sem kapja meg a tagjelöltséget? Nem felel meg. Ezért ment bele „Belgrád” (a hivatalos, az) a rendszámtábla-megállapodásba néhány hete. Jó, de akkor meg miért nem ismeri el Koszovót? Mert ez politikai (sőt, nem biztos, hogy kizárólag politikai) öngyilkosság lenne.
A Mitrovica-környéki referendum felbőszíti majd Merkel Angélát, aki ismételten nemet mond majd Szerbiának. Itt viszont negatív rekordokat döntöget az EU-s csatlakozási vágy – ennyit arról, hogy a koszovói „rendezés” ötödleges a szerbiai választópolgárok számára. Nem, nem arról van szó, hogy az emberek képtelenek fölfogni azt, hogy Koszovó „elveszett”. Arról van szó, hogy igazságtalannak, megalázásnak, enyhébb esetben nyomásgyakorlásnak tartják a z EU követeléseit. Fölteszik a kérdést, hogy a kettéosztott Ciprus esetében miért lehetett megtenni azt, amit nem lehet Szerbia esetében? Vagy akár anno, az Egyesült Királyság és az Ír Köztársaság felvételekor?
Vajon a Nemzetközi Bíróság nem ismerte el a koszovói albánok önrendelkezési jogát? Az Ibar folyón inneni szerbeknek ez nem dukál? - teszi fel a kérdést az átlagember Szerbiában.
Persze, könnyű azt mondani, hogy „Szerbia akar az EU-hoz csatlakozni” (ha még akar), tehát „a követelményeket nem Szerbia szabja meg, hanem az EU”.
A kérdés visszája pedig így hangzik: akarja-e az EU befogadni Szerbiát. Erre a kérdésre nemleges választ ad az itt élők többsége.
Valóban akarja-e az EU Szerbiát? Az EU, amelynek tekintélyét, nimbuszát megtépázta a gazdasági válság, de bizony az is, hogy nem tudja betartatni tagállamaival az „európainak” nevezett politikai és gazdasági normákat.
Mert ha nem akarja, akkor jogos a kérdés, hogy mit akar?
Az érthetőség kedvéért sarkítva: orosz kormányzóságot a régió közepén?!
Szerbia még '81-ben elveszítette Koszovót, majd végérvényesen '89-ben (alkotmánymódosítás). '99-ben – talán félreértve az amerikai jelzéseket – megpróbált megszabadulni az „albán tehertől”. Etnikai tisztogatás a bombák árnyékában – ahogyan ezt Šešelj (a haladó Tómó akkori közvetlen elöljárója) be is jelentette. Március vége, április, május, június eleje – és a rakétákkal meg bombákkal megszórt Szerbia kapitulált. Hiába a 2006-os évi alkotmány, meg annak preambuluma.
Azóta sok minden történt, ami arról szól, hogy Szerbia fokozatosan távozik Koszovóból. Elegendő csupán az elmúlt hónapok Tahiri-Stefanović tárgyalásaira és azok „eredményeire” gondolni. Ennek a kormánynak az idejében történt az is, hogy a szórványban élő szerbeknek gyakorlatilag azt üzente a hivatalos Belgrád, hogy fogadják el a koszovói intézményeket, boldoguljanak, ahogy tudnak koszovói polgárokként, habár ezt így nem mondta ki senki hivatalosan.
Az északi „kemény mag” esete viszont más. Ott nincsenek koszovói intézmények, albánok sem. A Nyugat attól tart, hogy a határmódosítás, vagyis a realitások elismerése felbolydítaná az egész térséget (Macedóniától Boszniáig), amiben van logika. De akkor mi a megoldás? Rákényszeríteni az „északi szerbeket” Koszovó elismerésére – mintha ezt sugallná a Bundeskanzlerin. Méghozzá a Majd Egyszer Meglesz EU-tagság reményében. A koszovói szerbeknek viszont fáj a májuk az Európai Unióra, őket inkább egy másik EU, az Euroatlanti Unió (az orosz birodalom új neve) érdekli.
A barikádok és a KFOR sorozatos megszégyenítései is azt a célt szolgálták, hogy Szerbia ne legyen EU-s tagjelölt. Hogy ki mindenki áll e mögött, jó kérdés. Belföldi és külföldi Szolgálatokra tippelnék. Nem is szólva az SNS és a híres-hírhedt Veselinović testvérek közötti „különleges kapcsolatokról”...
Mit ígérhetne tehát a Mitrovica környéki szerbeknek a szerbiai kormány, annak érdekében, hogy meggyőzze őket? Mondjatok le arról, hogy a szerbiai költségvetésből pénzelünk benneteket, dotált fizetésekkel, mondjatok le arról, hogy az utcáitokon szerb zászlók lobogjanak és fogadjátok el a földrajzi motívummal ellátott EU-csillagos lobogót, amely a számotokra úgyis csak a „piros alapon kétfejű fekete sast” jelenti? Azt mondani nekik, hogy jó lesz nektek Thaci uralma alatt, majd szépen megígéri, hogy a vesétek is megmarad?
Vagy vonjon meg Szerbia minden támogatást az észak-koszovói szerbektől, számolja fel a szerb intézményeket? Kérdésre kérdéssel válaszolok: Kinek lesz az jó, ha több tízezer koszovói szerb megindul Arsenije Čarnojević egykori útján?
Mi tehát a megoldás?
Szerbiának is kapnia kell valamit. Valamit, amire hivatkozva a balkáni háborúk kezdetének 100. évfordulóján le tudja nyeletni népével egy mítosz, egy illúzió elvesztését.
Milošević megkapta Bosznia-Hercegovina felét (a népirtással létrehozott Srpska 20. születésnapja van ma). Emlékeztetnék arra, hogy a DS egyik alelnöke, aki védelmi miniszter is, nemrég azt mondta, hogy „az intézmények felszámolása nem történhet meg egyik napról a másikra”. Šutanovac tehát időt kért.
Igaza van a Bundeskanzlerinnek abban, hogy Szerbia csak a koszovói teher nélkül válhat igazán Európává (akármit is jelentsen ez az „európaiság”, figyelembe véve mindazt, ami ma egyes EU-tagállamokban történik). Az amputáció viszont már régóta tart és igen fájdalmas. Enyhíteni kellene a fájdalmat.
Vajon az EU-tól egyre inkább távol tartott Szerbia el fogja ismerni Koszovót? Vajon az EU-s vagy az EU-n kívül tartott Szerbia jelent majd kisebb biztonsági kockázatot a térségben?
Márton Attila

Tweet

Szóljon hozzá!

Hozzászólások (Beta*)

Neve

E-mail címe

Kommentje

1500 / 1500

Biztonsági kód:


* teszt / fejlesztési fázisban