A sajtó szabadsága kapcsán napvilágot látott vélekedések szerintem továbbra sem teszik valószínűvé, hogy a médiahelyzet érdemben változni tudjon. Felemás diagnózisokból a legjobb esetben is csak a saját igazának alátámasztásához képes munícióval szolgálni egy-egy megszólaló. Nem mindig lehet eldönteni, hogy az erős felütés mennyiben szándékoltan hibás (maga is érdekelt a helyzet félreértelmezésben), s mennyiben vezethető vissza a megnyilatkozó felkészületlenségére. A felett, az egyre általánosabbá váló vélekedés felett, mely szerint politikai diktatúrában élünk, továbbra sem tudok napirendre térni. Legutóbb Gerold László Portékájában olvashattunk ennek kapcsán rezignált sorokat (l.: http://www.vajma.info/cikk/porteka/197/Kozott.html). Pedig, ha valaki, hát ő – fontos szem lévén egykoron ama bizonyos láncban – tisztában lehet(ne) a különbséggel. Manapság diktatúrát kiáltani divatos ugyan, de nem több politikai dilettantizmusnál. Formatörténetileg ugyanis a diktatúra a főhatalom megkérdőjelezhetetlen, s intézményesen ki nem kezdhető bitorlása. Egy diktátort nem lehet leváltani, csak megdönteni. Forradalommal. A vajdasági magyar politikai elit, sok mindennel vádolható meg, de hogy közvetlenül is köze lenne a főhatalomhoz, az minimum költői/kritikusi túlzás.

Hogy a sajtó mégsem érzi magát szabadnak, abban azért ez a csúsztatásra hajlamos ’hátraharc’ is ludas. Itt továbbra is a médiahatalomból kiszorulók ’önelmártírosításanak’ a kultusza dívik. (A saját cselekedettekkel való nyilvános szembesülés kevésbé trendi.) Ez olvasható ki SZHGY minapi Patkányok és sajtósok c. bejegyzéséből is, ahol a „jók” és a „rosszak” állnak szembe egymással (l: http://naplo.org/index.php?p=hir&modul=minaplo&hir=4194). Pedig ez a viszony minimum relatív. A lejáratni próbált „rosszak”-tól a piedesztálra állított „jók” médiaszelekciós eljárásaik tekintetében nem igazán különböznek’: a rendelkezésükre álló felületeken eddig csak elvbarátaik számára sikerült teret biztosítaniuk a szólásszabadság szent nevében, miközben a háttérben maguk is aktívan „játszmáztak”. (Erről ki-ki maga is meggyőződhez, a Pressburger-féle Magyar Szót vagy az Édes Otthont lapozván.)

Szerencsésebb lenne egy ilyen, a saját hibákat elbagatellizáló és a másik félét felerősítő diskurzus helyett a vajdasági magyar média rossz közérzetének okait is kibeszélni végre.

Ezek szerintem abban gyökereznek, hogy nem sikerült a főhatalom által ’lepasszolt’ kisebbségi médiatérben olyan, pl. az USA gyakorlatában meglévő, liberális intézményeket kialakítani, amelyek a rendelkezésre álló felületeken szavatolni tudnák a közösség érdekeit képviselni kívánók tartalmi korlátozásoktól mentes, párhuzamos megjelenését. Annak teljes szélességében: az Árgustól, a Délhíren és a Napló Körön át, a Vajdasági SkaCcokig. Ez azért sem jöhetett létre, mert a saját, az „igazi” diktatúrából átmentődött hagyományaink legendákkal övezett ’legjobb időszakaiban’ sem tudtunk soha toleránsan eljárni. Nincs kultúrája nálunk a horizontális sokszínűségnek. A médiapolitikai játszmák, vezéreljék azokat régi mogulok vagy feltörekvő titánok, mindig is a többiek kiszorítására koncentráltak. Pedig, „a múlt diktatórikus üzelmei által örökül hagyott elnyomó hagyományok eltörléséhez” ahogy azt pl. Owen M. Fiss nemrég magyarul is kiadott könyvében még a rendszerváltás idején tanácsolta (l.: Megosztott liberalizmus, 206.) „a sajtónak minden alkalommal informálnia kell az embereket az előttük álló kérdésekkel kapcsolatban, és be kell mutatnia az e témákkal kapcsolatos ellentétes nézeteket. Csak akkor lesznek a polgárok abban a helyzetben, hogy a demokrácia által ígért előjogukat gyakorolják.” (i.m., 210.) – azaz, hogy dönthessenek a sorsukról.

A fő probléma, hogy zászlóshajónk, a(z egykori) Forum – Fiss kategóriáit használva – soha sem tudott fórumként (a párhuzamosan létező álláspontok gyűjtőhelyeként) – funkcionálni. S az egyes, saját világértelmezésüket közvetítő médiaműhelyek, mint beszélők, soha nem tudták elviselni, hogy a felületükön a számukra ’elfogadhatatlan’ nézetek is megjelenhessenek (v.ö.: Fiss, 204. o.).

A nemzeti tanács, mint állampótlék, csak beleállt ebbe az átmentődött hagyományba. A felelőssége így is elvitathatatlan. Az elfoglalt pozíció, releváns – a ’demokratikus’ (többségi elvű) választási eljárásoknak magukat alávetve is eredményekre képes/hajlandó – kihívók hiányában, kényelmes. Ha akarna, se nagyon tudna kikecmeregni belőle. (De láthatólag nem is akar. Ragadós a hatalom, nehéz megszabadulni tőle.) Hogy valami változzék, kezdetnek legalább hetente egyszer teret lehetne adni a kihívó kis pártok és értelmiségi egyletek nézeteinek. Teszem azt, egy mellékletben. Ám ahhoz a kirekesztettek részéről egységes fellépésre és/vagy a hatalmon lévők belátásra lenne szükség.

Egyikre se látok túl nagy esélyt. Ezek hiányában a mi, megnyilatkozásaink révén is alakuló, kisebbségi helyzetünkben is a többségi elv fog uralkodni. Ami már ránézésre is gáz. De nem diktatúra. Csak egy, csúnya és önelégült (média)túlhatalom. Ők sem jobbak ama bizonyos hölgy vásznánál. Mások sem voltak azok. Patthelyzet van.

Pap (Peé) Tibor