Hogy sok-sok, tengernyi szavunk közül, most amikor ezt a jegyzetet írom, 2013. december 26-án, karácsony másnapján, miért épp ez a valamilyen állapot, körülmény, helyzet közben való létezésre utaló névszó jut az eszembe, arra a legegyszerűbb válasz az az időbeli köztesség lenne: mert ezeket a sorokat két jeles, fontos dátum között írom. Az egyik a szeretetet, a család ünnepe, amikor – ahogy egykori karácsonyi emlékeit idéző Ady Endre írta volt – „Magába száll minden lélek”, a másik az év utolsó napja, amikor – ahogy ugyancsak a költőktől tudjuk – illik, szokás áttekinteni mindazt, ami az adott esztendőben velünk, bennünk, körülöttünk történt. Amiben részünk volt, ami között élnünk adatott és kellett. Ilyenkor kellene lezárni egy szakaszát az életünknek, hogy újat kezdhessünk. Csakhogy ez képtelenség. Mert nincs se lezárás, bár annyiszor fogadkozunk, hogy lesz, se újat-kezdés, amit annyira szeretnénk. Hiába mondjuk, hogy hibáinkból okulva ezeket többé nem ismételjük meg, s hiába tervezzük el, mit teszünk s hogyan fogunk viselkedni, a múlt kísérteni fog, a jövő pedig bizonytalan. Csupán a köztesség bizonyos. Az útonlevés. Ez az örök, adott, megváltoztathatatlan állapot. Az, hogy mindig valami között vagyunk, tudunk csak lenni. Ez létezésünk alapja. Szeretjük, nem szeretjük, tudomásul kell venni és el kell fogadni. Ettől vagyunk azok, aki vagyunk.

Ennek tudata azonban nem gátolhat meg bennünket abban, hogy legalább bizonyos vonatkozásokban ne nézhetnénk szembe azokkal a számunkra fontos gondokkal, témákkal, melyeket közteslétünkre jellemzőeknek vélünk, bár nem biztos, hogy azok.

A köztesség ugyanis bármennyire is egyedi életérzés, kizárólag közösségi képződmény. Mi érezzük, mi szenvedünk tőle, de nem mi hozzuk létre.

Ezen külső okok közül említenék néhányat, melyek számomra, mint közösséghez tartozó számára éppen fontosnak tűnnek. Ezek a populizmus, a provincializmus, az igénytelenség, a közömbösség és szolgalelkűség. Bármelyik, ahogy mondják, megér egy misét. A mise ezúttal elmarad, de lesz néhány megjegyzés minddel kapcsolatban.

A populizmus a politika eszköze annak érdekében, hogy olcsó, soha be nem tartható ígéretekkel megnyerjék a tömegek rokonszenvét. Ebből nálunk igazán nincs hiány se országos, se kisebbségi körben. Ehhez nem kell több, mint önmagunkat dicsérni, ami akkor igazán hatásos, ha létezik belső ellenség, amellyel szemben igazunkat, tisztaságunkat hangoztatni lehet. S ki a belső ellenség? Hát az, aki nem a mi fejünkkel, hanem önállóan gondolkodik. Na már, nehogy! Ha viszont mégis, akkor kell működésbe hozni a populizmust. Sokszor mondani valamit, ami nem igaz, de végül mindenki igaznak hiszi.

A provincializmus vonatkozásában ezúttal ennek irodalmi leágazására utalnék. Van vagy nincs? Egyesek szerint, akik a fogalmat azzal a hellyel azonosítják, ahol egy mű létrejön, nincs. S ilyenformán akár igazuk is lehetne, mivel bárhol bármilyen érték létrehozható. Csakhogy a provincializmus a művészetben nem a hol, hanem a hogyan terméke. Nálunk, sajnos inkább az előbbi dominál, mert ahhoz, hogy az utóbbi érvényesüljön, olyan képességekkel kell rendelkezni, amelyek alapján öntörvényű alkotás jöhet létre, illetve magas szakmai kritériumok alapján mondhatunk véleményt. Ezt vállalni viszont cikis, okosabb kerülni. Az igénytelenség a provincializmus tejtestvére, sőt hasonmása.

Közömbösségen érdektelenséget értek. Közkeletűen: ne szólj száj, nem fáj fejem! Csakhogy ez ennél összetettebb probléma. Következménye ugyanis a nyilvánosság hiánya. Az, ami egy magát demokráciának láttatni akaró társadalom esetében óhatatlanul is leleplezi ennek álságosságát. Nálunk pedig pontosan ez történik. Vitathatatlan, hogy a szellemi közöny egyik kiváltója a társadalmat uraló politika diktatúrája, de mi is vétkesek vagyunk, ha ebbe belenyugszunk. Ha hallgatunk. Hallgatni akkor sem szabad, ha véleményünk kifejezésére (szinte) nincs lehetőség, mint ez (egy-egy kivételtől eltekintve) esetünkben egyre inkább a valóság. Ahogy a tévesen értelmezett provincializmus igénytelenséget szül, úgy szül a közömbösség szolgalelkűséget.

Tudom, nem biztos, hogy ilyenkor karácsony és újév között éppen efféle gondokkal kell(ene) foglalkozni, tépelődés helyett lazítani, kikapcsolódni lenne jó. Csakhogy ezzel a külső adottságok és saját belső életünk ellentéte nem fog feloldódni. Mi továbbra is önmagunk és a bennünket közrefogó körülmények között fogunk, tudunk élni.

Gerold László