Között

Történelem, nem regény, állapítom meg visszavonhatatlanul – azt követően, hogy a kíváncsiság hajtotta első olvasás után végig galoppban rajta –, amikor másodszor is elolvastam a vajdasági származású, Svájci és Német Könyvdíjjal kitüntetett, Melinda Nadj Abonyi, régen tapasztalt empátiát, elementáris hatást kiváltó a Galambok röppennek föl című regényét. Történelem, ismétlem, holott regény, persze, hogy az, mi lenne más, ha arról szól, hogy egy közeget váltó fiatal lány, két, a jóléti csúcsot jelentő svájci és az egyre kilátástalanabb helyzetbe süllyedő bácskai kisvilág között próbál eligazodni, szeretné megtalálni a helyét. S pont ez a magántörténet teszi történelemmé a regényt. Mert mi a történelem? Valójában nem nagy események sorozata, hanem ezek hátterében húzódó egyéni sorsok apró mozaikkockái. Ahogy ezt Melinda Nadj Abonyi magával sodró regénye tanúsítja.
A történet 1980 nyarán veszi kezdetét, amikor az emigráns sorsot választó, négytagú Kocsis család hajónyi Chevrolet-val hazalátogat a bácskai kisvárosba (Zentára?), hogy részt vegyen a sátoros ünnepnek számító lakodalomban. Erre napra pontosan három hónappal a „partizán király” halálát követően kerül sor, kinek kommunistái – ahogy a családfő nem csak némi alkohol hatása alatt nem mulasztja el megjegyezni – „tönkretették az életét”. És innentől kezdve a regényben elválaszthatatlanul egybekapcsolódnak a nagy történelem és a kisemberi sorsok. Időben hátra és előre tekintve. Olvashatunk többek között az 1944/45-ös magyar (nem csak magyar) ellenes megtorlásokról, a Petőfi-brigádként ismert partizánalakulatról, melyben „ágyútölteléknek szánták” a magyarokat, akik még fegyvert sem kaptak, a kulákozásról és az ezzel járó bajusztépésekről, illetve a kollektivizálás parancsát megtagadók bebörtönzéséről (erre a nagypapi sorsa a példa), a magánvagyon kisajátításáról, de ennél is hangsúlyosabb helyet kapnak a legújabb, az 1990-es évektől történtek, a növekvő létbizonytalanság, a nyomor, a dinár világrekord méretű devalvációja, s természetesen a balkáni horror-show borzalmai.
Ez utóbbiak már egybeesnek a regénycselekmény idejével, s mint ilyenek döntő szerepet kapnak a család sorsának alakulásában, amely sokkal inkább problémás, mint ahogy a nyugalom és béke oázisának tartott Svájcban gondolnánk. Egyfelől értesülnek a család otthoni tagjainak katonai behívásokat elkerülendő eszkiválásokról, majd erőszakkal történő harctérre hurcolásukról, amit még inkább testközelbe hoznak a vendéglőt bérlő Kocsisék számára a náluk dolgozó szerb és horvát személyzet közötti konfliktusok, illetve a főszereplő, Ildi és a Boszniából menekült fiú, Dalibor szerelmének ellehetetlenülése. Másfelől pedig annak felismerése, hogy a svájci „rendesség, jólneveltség, fegyelmezettség, udvariasság csak maszk, méghozzá áthatolhatatlan”, ami alól olykor feltör a magukat konszolidált polgároknak tartók valódi, rejtett énje. Amint ezt a kiszolgálást végző Ildi és húga, Bori, munkájuk végzése közben feltett kérdések és kommentárok alapján tapasztalja, de kénytelen tűrni, s ami az illemhelyben történt incidensben – valaki ürülékkel keni be a helységet, így adva tudtukra, hogy „szaros külföldi”-eknek tartja őket – kulminál. És ami Ildit arra készteti, hogy lázadjon szülei meghunyászkodása miatt,, sőt szakítson velük, akik szerint – ahogy az anya fogalmazza meg – számukra, kiknek „itt még nincsen emberi sorsunk”, annak érdekében, hogy be- és elfogadják őket, egyetlen lehetőség kínálkozik, dolgozni és hallgatni, mert ha nem dolgozol, s ha nem „tetteted magad süketnek és hülyének”, nincs esélyed. Ildinek a szótlanul elviselendő kiszolgáltatottság ellen történő lázadására utal az egyszerre dokumentum és személyes vallomás értékű, hol emberien megrázó, hol líraian ellágyuló (fordító: Blaschtik Éva), a közelmúlt történelmi és emberi vonatkozásában eddig (íróinkat megelőzve!) páratlanul erőteljes, szókimondóan őszinte (sem a svájci, sem a bácskai viselkedést nem eszményítő, bár ez utóbbit némileg elnézően, szeretettel ábrázoló) regény fölröppenő galambokat idéző metaforikus címe.
Ahogy a kötet magyarországi kritikai fogadtatása utal rá, Ildi története, miközben a bácskai és a svájci kisvilág kemény konfliktusa zajlik, háttérben a balkáni mizériával (ennek több szívbemarkolóan személyes epizódja található a regényben) többek között egy fiatal lány öneszméléséről szól. Ami kétségtelenül igaz, ugyanakkor érdekes felfigyelni arra, hogy ez a kritika, amely pontosan érzi és értékeli Ildi joggal megalázásként átélt helyzetének hiteles, találó lélektani ábrázolását, milyen mértékben érzéketlen maradt a balkáni horror-show-val szemben. Szinte csak tudomást vesz róla, anélkül, hogy érezné ennek tragikumát. Persze lehet, hogy ehhez személyes élmény kell, s nem elég az olvasói figyelem.
Végezetül kedvcsinálásként a megérdemelt olvasáshoz idézzek egy részletet, talán az egész mű legszebb, balladai mélységű epizódját, azt, amikor a katonai rendőrség elfogja a háborús behívó elől bujkáló Bélát, Ildi unokatestvérét, amire az anyja, saját fájdalmát enyhítendő, régi katonadalt dúdol: Engem hívnak Fábián Pistának, el akarnak vinni katonának. Göndör hajam le akarják vágni, avval kell a császárt kiszolgálni. Engem hívnak Fábián Pistának, el akarnak vinni katonának. Göndör hajam nem hagyom levágni, nem fogom a császárt kiszolgálni.
Azt mondtam, olvasói kedvcsinálásnak szánom ezt a kis epizódot, ám gyorsan rá kellett ébrednem, csupán merő vágy, hiszen Melinda Nadj Abonyi kiváló könyve, ahogy sok-sok más jó és jobb kötet, a mi olvasóink számára, lévén hogy könyvterjesztésünk két évtizede kimúlt, elérhetetlen marad.
Gerold László