A napokban, ahogy ezt olvasni, látni, hallani lehetett a média különböző eszközeiben, az Újvidéki Színház Bánk bán előadását besorolták az idei POSZT műsorába. Kétségtelenül jó hír, amely megerősíti a színház tavalyi pécsi sikereit. Nem hiszem, hogy lenne valaki a színházba járók közül, aki – még ha történetesen nem is tetszett az Urbán András rendezte előadás – ne fogadta volna örömmel a fesztiváli meghívást. Ha valahol helye van ennek az előadásnak, az minden kétséget kizáróan az összmagyar színházi seregszemleként számon tartott Pécsi Országos Színházi Találkozó.

Magam is örülök a meghívásnak. Ugyanakkor féltem is az előadást.

Hogy miért örülök, azok előtt, akik netán olvasták a Teátrumba is átvett Portéka-beli jegyzetemet, vagy uram bocsáss, erre már gondolni sem merek, ismerik a pesti Színházba írt hosszabb elemzésemet, felesleges ezt bizonygatni. Röviden: következetesen végigvezetett, merész vállalkozásnak tartom, annak, ami a színlapon is olvasható: „társadalmilag hasznos előadásnak”. Amellett, hogy jó – bár azok elvárásait, akik a mű hagyományos interpretálását várták, messze nem elégíti ki –, hasznos előadás is. Az újvidéki Bánk bánra is érvényes, amit a pesti Krétakörről író kritikus, Jászay Tamás így fogalmaz meg a Színház márciusi számában: „társadalmilag releváns kérdéseket vet fel, és a nézőtől nem egyszerűen bólogatást vagy elutasítást, hanem valódi részvételt és érett véleménynyilvánítást követel”. (Zárójeles kitérő: ezért is sajnálatos, hogy nem lett tárgya például egy szombat esti tévéműsornak!)

Esetünkben – a magyar irodalmi hagyomány kultikus drámájának fölöttébb rendhagyó rendezői olvasata, mely Katona József művét ürügyként használta fel egy mai, mondhatnánk politikai előadáshoz – az említett társadalmi hasznosságon nem mellőzhető kisebbségi problematika is értendő, amennyiben a megmaradás, a drasztikus létszámcsökkenés annak tekinthető, márpedig igen.

Ezért mondható, hogy az újvidéki előadás ide készült, hozzánk szól, a mi közegünkben van otthon, itt él.

A POSZT-on viszont egy másik közegbe kerül. Más beállítottságú nézők előtt kell helytállnia. Kétszeresen is. Egyfelől olyan Bánk bán-előadásként, melyben az iskolás tananyagként is ismert dráma csupán háttércselekményül szolgál. Másfelől pedig társadalmi vonatkozások tekintetében. Értik-e majd OTT úgy a nézők, ahogy mi értjük ITT?

Semmiképpen sincs szándékomban lebecsülni a fesztiváli közönség fogékonyságát, de a színháztörténet számos olyan esetet ismer, amikor közegváltás során háttérbe szorultak, észrevétlenek maradtak az eredi helyszínen jól működő ötletek, elképzelések. Bizonyításul csupán két példát hoznék fel.

Történt néhány évtizeddel ezelőtt, hogy a modern, avantgárd színházi törekvések belgrádi seregszemléjére, a BITEF-re meghívták a pesti Vígszínház Képzelt riport egy popfesztiválról című zenés produkcióját, amely a magyar színházi életben olyan szenzáció volt, mely bátran szembement a operettkultusszal. Belgrádban azonban, ahol az operettnek szinte semmilyen hagyománya, divatja nem volt, az előadást teljes értetlenség fogadta. Legfeljebb egy-egy dallam maradt meg a nézőkben. Semmi több. A másik példa az Újvidéki Színház Robert Kolar rendezésében 1997-ben (az év nem mellékes!) színre vitt Koldusoperája, melynek magyarországi előadása egyértelmű bukás volt. S nem azért, mert művészi szempontból sok hibája volt, mert volt, hanem azért, mert az ottani közönség nem ismerte fel azt a politikai véleménynyilvánítást, amely a miloševići rendszer, sőt az ország ura és nejének merész bírálataként fogalmazódott meg, s amit a mi közönségünk leplezetlen örömmel vett tudomásul.

A közegcsere semmiképpen sem veszélytelen. Nem véletlen, hogy bennem a meghívás kiváltotta öröm némi féltéssel párosul. Ezért fogom, ezért kell érdeklődéssel figyelni az Újvidéki Színház pécsi vendégszereplésének visszhangját. Vajon az, ami ITT kiválóan működött, hogy fog OTT ugyanígy funkcionálni? Ismerve a rendező és a társulat profizmusát, bízni kell abban, hogy minden tőlük telhetőt megtesznek a jó fogadtatás érdekében.

Gerold László