A csúcstalálkozó annak a folyamatnak az újabb állomása, ami tavaly Hágában kezdődött. A NATO akkor fogadta el az új, 5 százalékos védelmi kiadási célt, amelyből 3,5 százalék közvetlen katonai kiadás, 1,5 százalék pedig a védelemmel összefüggő infrastruktúrára és iparra fordítandó.

A NATO-vezetők több tízmilliárd dollár értékű fegyverüzleteket is bemutatnak Ankarában, ezzel is hangsúlyozva, hogy figyelemmel kísérik az Egyesült Államok felhívását a több ráfordításra Európa védelmére. Eközben Donald Trump elnök úgy nyilatkozott, hogy csalódottnak érzi magát, és megújította igényét a Grönland feletti ellenőrzés megszerzésére, írja az Euronews.

A magyar álláspont

Kedden rövid megbeszélést folytatott Volodimir Zelenszkij ukrán elnökkel Magyar Péter miniszterelnök; a két politikus megállapodott arról, hogy a közeljövőben kétoldalú találkozót tartanak. Erről a magyar kormányfő az ankarai NATO-csúcsra érkezve beszélt újságíróknak szerda reggel.

Magyar Péter kijelentette, hogy a budapesti kormány álláspontja egyértelmű: a háborúban Ukrajna az áldozat, Oroszország az agresszor és Ukrajnának joga van megvédeni területi integritását. Hozzátette: Magyarország továbbra is fenntartja az Ukrajnának nyújtott humanitárius segítséget, ugyanakkor nem biztosít fegyvereket és nem küld katonákat Ukrajnába.

A kormányfő azt mondta, hogy a magyarok áprilisban egyértelmű döntést hoztak, és világos felhatalmazást adtak számukra. A magyarok hisznek a NATO erejében és egységében, közös érdekünk, hogy a NATO egységes maradjon - jelentette ki. Hozzátette, elkötelezettek vagyunk amellett, hogy Magyarországot ismét megbízható szövetségessé tegyük. A miniszterelnök elmondta, hogy a magyar kormány már döntött arról, hogy kiszámítható módon növeli a védelmi kiadásokat, amelyek 2035-re elérik a GDP 5 százalékát.

Az Euronews információi szerint Magyar Péter miniszterelnök a nap során kétoldalú megbeszéléseket folytat norvég, kanadai, finn, albán és észak-macedóniai kollégáival, és válaszol a nemzetközi sajtó kérdéseire is.

A valódi kérdés nem Irán, hanem Amerika

Bár a napirendet hivatalosan az iráni konfliktus, Ukrajna, valamint az északi térség biztonsága uralja, a legtöbb európai vezető számára valójában egyetlen stratégiai kérdés áll a középpontban: mennyire számíthatnak még hosszú távon az Egyesült Államokra.

Trump az elmúlt hónapokban többször is megkérdőjelezte, hogy Washington automatikusan teljesítené-e az 5. cikkelyből fakadó kötelezettségeit, miközben egyre nyíltabban beszél arról, hogy Európának saját haderejére kell támaszkodnia. Az ankarai csúcs egyik fő célja éppen ezért annak demonstrálása, hogy az amerikai elnök továbbra is hajlandó megerősíteni a kollektív védelem elvét.

Az első Trump-kormány idején a vita elsősorban arról szólt, hogy az európai tagállamok elérik-e a GDP 2 százalékát kitevő védelmi kiadást. Most azonban Washington ennél jóval többet vár, és megduplázta a tétet. Ezt több európai állam nyíltan vagy burkoltan elutasítja, mert eltúlzottnak tartja. Mások a nem közvetlen katonai kiadásokban igyekeznek elrejteni egyéb költségeket, ami mérhetetlenül irritálja Washingtont.

Az amerikai stratégiai gondolkodás középpontjába szinte teljesen Kína került, ezért a Pentagon egyre több erőforrást kíván az indo-csendes-óceáni térségbe átcsoportosítani. Ez azt jelenti, hogy az Egyesült Államok nem csupán több európai pénzt kér, hanem azt is, hogy Európa vegye át a kontinens hagyományos védelmének jelentős részét. Több amerikai elemzés ezt már "NATO 3.0"-ként emlegeti: egy olyan szövetségként, ahol Amerika nukleáris és stratégiai háttérerő marad, a hagyományos szárazföldi védelem súlypontja viszont fokozatosan európai kézbe kerül.

Miért éppen Ankara?

Törökország az utóbbi években különleges pozícióba került a NATO-n belül. Egyfelől a Fekete-tenger egyik meghatározó katonai hatalma, egyszerre tart fenn kapcsolatot Oroszországgal és Ukrajnával, valamint kulcsszereplő a Közel-Keleten is. Másfelől a szövetség déli szárnyának egyik legfontosabb katonai ereje, a NATO második legnagyobb hadseregével.

Az iráni konfliktus miatt Ankara szerepe tovább nőtt, hiszen Törökország földrajzilag közvetlenül érintett, miközben a Boszporusz, a Fekete-tenger és a Közel-Kelet biztonsági kérdései egyszerre találkoznak a török diplomáciában. Ez különösen felértékeli Recep Tayyip Erdoğan közvetítő szerepét Washington és több regionális szereplő között.

A fegyveripar is nyertese lehet

A csúcstalálkozó nem csupán politikai, hanem gazdasági esemény is. Több mint 50 milliárd dollár értékű új fegyveripari megállapodást jelentettek be, amelyek elsősorban nagy hatótávolságú csapásmérő rendszereket, légvédelmi képességeket, precíziós fegyvereket és európai hadiipari együttműködéseket érintenek.

Ez jól mutatja, hogy a NATO ma már nem pusztán katonai szövetség, hanem egyre inkább iparpolitikai együttműködés is, amelynek célja az európai fegyvergyártás felpörgetése és az amerikai kapacitások részleges kiváltása.

A háttérben továbbra is Oroszország

Bár a hírekben jelenleg Irán és Trump dominál, a NATO hosszú távú katonai tervezését továbbra is Oroszország határozza meg. A csúcs zárónyilatkozata várhatóan ismét Moszkvát nevezi meg az euroatlanti térség első számú hosszú távú katonai fenyegetéseként, miközben a tagállamok újabb, mintegy 70 milliárd eurós ukrán katonai támogatási csomagot is jóváhagynak 2026-ra, illetve hasonló nagyságrendű segítséget irányoznak elő 2027-re is.

A Reuters megemlíti Trump újabb grönlandi kijelentéseit, amelyek első látásra mellékszálnak tűnnek, valójában azonban illusztrálják az amerikai stratégiai gondolkodás változását. Washington számára a sarkvidék már nem csupán földrajzi kérdés, hanem az Egyesült Államok–Oroszország–Kína közötti versengés egyik legfontosabb hadszíntere. Grönland légibázisai, rakétavédelmi rendszerei és az Északi-sarkvidéken megnyíló új tengeri útvonalak miatt az amerikai vezetés egyre kevésbé tekinti pusztán dán területnek, hanem saját nemzetbiztonsági érdekeinek kulcselemeként kezeli.

Az ankarai NATO-csúcs tehát valójában nem arról dönt, hogy a szövetség fennmarad-e, hanem arról, hogy milyen formában halad tovább. A hidegháború utáni amerikai biztonsági garanciák korszaka fokozatosan átalakul egy olyan rendszerbe, ahol Európa nagyobb katonai és pénzügyi felelősséget vállal, miközben Washington figyelmének súlypontja egyre inkább az indo-csendes-óceáni térség felé tolódik. Ha ez a folyamat tartósnak bizonyul, akkor Ankara évekkel később nem elsősorban az iráni vita vagy a grönlandi szóváltás miatt kerülhet be a történelemkönyvekbe, hanem azért, mert itt vált végleg láthatóvá a NATO új korszakának kezdete.