A Forum kiadónál januárban megjelenő Vakító gépezetek című könyvnek szerzője távollétében kell rátalálnia olvasóira, ugyanis Losoncz Márk még azelőtt Párizsba utazott fél éves kutatói ösztöndíjjal, hogy a nyomdából kijött volna a tanulmánykötete.

Mint meséli, még maga sem biztos benne, hogy igazak a hírek első kötetének megjelenéséről, hiszen nem vehette kézbe, de látatlanban is reméli, hogy rendszerkritikus gondolatai célba érnek. Az internet segítségével vettük fel a kapcsolatot, a Szajna partján kutató filozófussal.

Könyvek között nőttél fel. Milyen érzés, hogy megjelent az első köteted? Kézbe vehetted már egyáltalán, így, hogy te már Párizsban voltál, amikor a könyv megjelent Újvidéken?

- Lassanként megszülettek – az akadémiai szféra támasztotta kötelezettségeken túl, formai és tartalmi kísérletezés gyanánt – az egyes szövegek (a legrégebbi rétegek, még kimondani is szörnyű, hét évvel ezelőttről valók), s végül lehetett válogatni a kötet számára. Tehát tulajdonképpen nem “írtam könyvet”, s így megmenekülhettem a felelősségérzettől és a tehertételtől, ami ezzel jár. Mivel még mindig nem vehettem kézbe a kötetemet, arról sem vagyok teljesen meggyőződve, hogy megjelent. A kiadóm állítólag csakugyan postázta, sok idő elmúlt már, csak várhatok tehetetlenül. S itt máris eszembe jut a postázás filozófiai misztériuma: ahogyan Peter Sloterdijk a heideggeri postázási stratégiát (Levél a humanizmusról) a fajpolitikai jelentések szublimációjaként elemezte, ahogyan Derrida – maga is hírhedt postázó – azt fejtegette Lacan ellenében, hogy egy küldemény avagy az írás talán sosem juthat el a címzettjéhez… Nem változik-e meg szükségszerűen az üzenet a postázás ideje közben, a nyomkövetés és az elsőbbségi levelek ellenére is? Vajon lehet igazán jól címezni, vajon nem mindig valaki máshoz jut el a levél? Adorno egyenesen azt sugallta, hogy a gondolatai palackposta segítségével, megannyi hullámon át kerülnek el a majdani olvasókhoz. A Szajna partján várakozom én is éjt nappallá téve, a víz esetleg a partra sodorhatja a kötetemet – mail art helyett mail philosophy. Majd akkor az olvasóm lehetek és beszélhetek az érzésről. S az újabb, mindennél fontosabb kétely: vajon másokhoz elkerülhet a küldemény?

A kötetben hét írásod szerepel. Mi bennük a közös pont?

- Mindenekelőtt nem írni, hanem olvasni akartam jól. A filozófia köztudomásúlag hajlamos a kitartó köldöknézésre: egy fizikus esetében mondjuk Ptolemaiosz tanulmányozása is csak tudománytörténeti kuriózumszámba mehet, míg egy filozófus számára még a preszókratikus töredékek újraolvasása is új fényben láttathat mindent. Egyfelől már eleve működőben van a “hagyomány csele”, amelynek révén még a leginkább felforgató is a tradícióba ágyazódik, s fogalmi készleteinkkel akarva-akaratlanul is a múltban gyökerezünk, másfelől a filozófia természetében rejlik az adott keretektől, a puszta vélekedéssé szilárdulttól való elrugaszkodás. Úgy tűnt számomra, hogy e feszültséget a radikálisan másként olvasás stratégiája oldhatja fel: a hagyománnyal szembeni szubverzív alázat – talán így lehetne nevezni. S így aztán hermeneutikai kalandozásaim kezdetekor fontos útjelzők voltak azok, akik a legképtelenebb olvasatokra vállalkoztak (Kojève, Althusser, Leo Strauss, Derrida… – a lista persze felettébb eklektikus). A másként olvasás például azt eredményezte, hogy felfigyelhettem olyan metaforákra, amelyek az addigi olvasók számára észrevétlenek maradtak, pontosan azt tettem az elemzés tárgyáva, ami a szövegekből hiányzott stb. Én is úgy hiszem, mint egykoron némely Tóra-olvasók, hogy egy szövegben 49 értelem lapul, s ezzel a tudattal könnyebb kilopni az avíttasnak tekintett hagyományt is a bölcseleti múzeumból.

Több síkon kapcsolódsz a radikális társadalomkritikai csoportokhoz, hiszen egyrészt alapító tagja vagy a hasonló jellegű belgrádi-újvidéki székhelyű fiatal csoportnak, a Gerusijának, másrészt Zoran Đinđić egykori munkahelyén, a rendszerkritikus jugoszláv praxisfilozófia fellegváraként elhíresült belgrádi Filozófiai es Társadalomelméleti Intézetnél dolgozol projektumi munkatársként, de lehetett hallani a hangodat a szerbiai és a magyarországi diákmozgalmak idején is. Melyek azok az elemei a társadalmi felépítményeknek, amelyeket különösen össztűz alá veszel kötetedben?

- Az elmúlt évtized során felnőtt egy kelet-európai generáció – néhol tömegesebb és láthatóbb, néhol kevésbé –, amely úgy foglalkozik rendszerszintű, strukturális társadalomkritikával, hogy közben nem hagyja, hogy a hipermodernizáló bolsevizmusok tagadhatatlan borzalmaira hivatkozva lesöpörjék az asztalról a mától egészen különböző jövőre irányuló vágyat. A kollektív fantáziák elapadása tegnapelőtti probléma. Ami a társadalomkritikai elképzeléseimet illeti, csakugyan rengeteget köszönhetek ljubljanai, zágrábi, belgrádi és újvidéki barátaimnak, illetve közös tapasztalatainknak (a csoportunkról egyébként magyarul ad ízelítőt az Ex Symposion tavalyi Gerusija-száma, s mindenki figyelmébe ajánlom folyóiratunkat, a Stvart). Most csak egy vetületet említenék meg. A 70-es évek mikroelektronikai forradalma óta a “fejlett országokban” az élőmunka aránya egyre inkább zsugorodóban van. Bármelyikünk láthatja a maga környezetében: nem csak az évezredes agrárközösségek hagyományos közege tűnt el, de az ipari munkásság által meghatározott korszaknak is búcsút inthettünk. A termelékenység rendkívüli növekedése, az alapvető szükségletek viszonylag könnyű kielégítésének lehetősége azonban a tőke kísérteties önértékesítő, profitmaximalizáló logikája folytán nem oda vezetett, ahová kellett volna. Egyfelől elmélyült a strukturális munkanélküliség (egy fiatal egyre inkább luxusnak veszi, ha végre kizsákmányolják) másfelől a munka intenzitása mind kíméletlenebbé válik. A társadalmi gazdagság korábban soha nem volt mértékben bővül, végül csillogó-villogó kirakat lesz a teljes glóbusz, ám a rendszer belső ellentmondásai miatt egyre kevesebb az idő és/vagy a pénz a fogyasztásra. S miközben a mélyben ez a kataklizmaszerű változás zajlik, mindannyiunk közös gondját, a társadalmi gazdagság gyarapításának kérdését alapvetően a privát szférába, a “szabad szerződés” depolitizált világába utalják. Szerbiában a kormány éppen most vonta vissza a munka törvénykönyvének tervezetét a tiltakozó mozgalmak hatására (örülök, hogy ezekben a Gerusijának is fontos szerepe van – tribünökkel, pamfletekkel, videókkal vesz részt továbbra is a küzdelmekben). Ez még csak az önvédelem szakasza, de akkor is sokat ígér.

Olyan politikai-gazdasági elvekről fejtesz-e ki véleményt, amely a vajdasági magyar politikum számára különösen hasznos lehet?

- A kötet két írása kisebbségi önreflexiónak is tekinthető. Azt hiszem, aki Temerinben és Újvidéken magyar, annak az egyéni és közösségi határhelyzetek, a köztes állapotok, az idegenség tapasztalatai, a minoritárius életformák hatványozottan adottak. Nem lehetett nem töprengeni minderről. Az a benyomásom, hogy ritkán gondolkodunk eléggé szélesen kisebbségi létállapotunkról: nem szoktuk elhelyezni egy általánosabb, kelet-európai történelemben, nem elemezzük a szerepét a modern piaci-állami-termelői konglomerátum szerkezetében, illetve a kései kapitalizmus folyamatai között. Az egyik írással (A kisebbségek forradalma) igyekeztem mélyebbre ásni ez ügyben, s az eredmények engem is megleptek. A másik írás (A felirat és az eljövendő Egyetemes) pedig a “saját” és a “Másik” viszonyát, az egyetemes és a partikuláris feszültségét tárgyalja, tartalmilag is rendhagyó módon: az újvidéki zsinagóga feliratát állítva a figyelem középpontjába. Ha minden a terv szerint halad, akkor hazatérvén alkalmam lesz közvetlenebbül, élőben is beszélni rólunk. Van miről. A politikai közbeszédünk alapfeltételei is válságba kerültek, úgy vélem, sürgősen szükség lenne minél több új, a sebeket gyógyítani kívánó, terapeutikus hangra, az integratív útkeresés szándékával, megvitatható ellenjavaslatokkal fellépő szereplőkre. Újra meg kell teremteni az együttgondolkodás kereteit.

A szövegeid közül a legnagyobb visszhangja talán A lájkoló ész kritikájának volt. Mire hegyeződött ki ez az eszmefuttatásod?

- Először is, a filozófia számomra sem az elvont rögeszmék világában való barangolás, hanem a mindennapok önelmélyítő, önértelmező gyakorlata. Attól a Hérakleitosztól kezdve, aki a kemencénél melegedve azt mondja az elképedő idegeneknek, hogy “itt is jelen vannak az istenek”, addig a Slavoj Žižekig, aki a WC-n trónolva végez összeurópai komparatív WC-elemzést, a filozófusok újra és újra grimaszt vágnak a velük kapcsolatos előítéletnek. A lájkolás pedig, ez az orrvérzésig mindennapi jelenség eminens lehetőség egy efféle grimaszra. A vezérfonal az értékelés mint olyan. A munkahelyen, az iskolában, a pszichológusnál stb. minduntalan értékelnek bennünket, az evaluáció mára szent tehén lett, s ez a gyakorlat mélyen ideologikus: a számszerűsítés semlegességének, objektivitásának látszata hatalmi viszonyokat és hierarchiákat leplez el. Az értékelés virtuális diadalútja ennél is szövevényesebb, mert a közösségi oldalak – melyeknek nélkülözhetetlen aspektusa a lájkgépezet – úgy jutnak rendkívüli bevételekhez a felhasználók ingyenmunkájából, hogy közben felületük a „szabadok és egyenlők“ piaci viszonyokon túli közegeként jelenik meg. Közrejátszik megannyi fontos mozzanat: részvételi felügyelet, fogyasztói preferenciák, a standardizálódás értékesítése... A lájkoló ész kritikája tehát elsősorban ideológiakritika, remélhetőleg elgondolkodtat a felhőtlen klikkelésről.

Hogyan kerültél Párizsba? Milyenek az eddigi tapasztalataid?

- Különösen örülök annak, hogy télen kerültem ide. Érdemes itt éppen egy párizsit, a városról való gondolkodás alfáját és omegáját idézni: “…a fogyasztási cikként tekintett emberi helyváltoztatás, azaz a turizmus, végeredményben olyan szórakozás, amelynek kapcsán elmegyünk megnézni mindazt, ami banálissá lett” – írta Guy Debord. A januári hideg viszont kiváló elidegenítési effektus, a város díszlettervezőjének remeke: ki képzelné el Párizst a didergő emberek helyeként? A vasárnap reggeli farkasordítónak hála pedig az első szentmise kezdetekor egy lélek sem volt a Notre-Dame előtti téren, odabenn pedig maroknyian kívántunk békét egymásnak. A banalitás eltűnt mint a kámfor, s újra lett tértapasztalat, valódi távolság, atmoszférabeli különbség – megnyúlt a világ. Fél éven át végzem doktori kutatásaimat a francia kormány ösztöndíjasaként az École des hautes études en sciences sociales-on, ahol oly sok mestergondolkodó (Bourdieu, Braudel, Lévi-Strauss, Raymond Aron, Furet, Genette, Le Goff, Lefort, Barthes és mások) működött, illetve lehetővé tették, hogy az École normale supérieure könyvtárában bújjam a forrásokat. Borzasztóan hálás vagyok mindazoknak, akik hozzásegítettek az ösztöndíjhoz. Sok dolog kapcsol a franciákhoz: nagyapám óta van a családban egy szoros kötődés a francia nyelvhez, édesapám mindig gondoskodott arról, hogy a polcain ott legyenek a recens francia gondolkodás művei, aztán fordítottam is ezt-azt franciából, nem sokkal a Párizsba indulásom előtt pedig már franciául adhattam elő az adósságról szóló, francia-olasz-szerb rendezésű belgrádi konferenciánkon… Mivel a barátaim-segítőim sokfélék, a várost egészen különböző oldalairól ismerhetem meg, egyikre-másikra (paristocratie, séparisianisme…) megilletődötten vagy távolságtartóan tekintek. Mindeközben kezdeményeztem itt egy nagyszabású vajdasági magyar vállalkozást, remélem, sikerrel jár, de erre majd inkább térjünk vissza, amikor igazán aktuálissá válik.

A távolból tudsz kellőképpen foglalkozni a könyv utóéletével?

- A kiadó tervez bemutatókat, sort kerítünk rájuk, amikor újra otthon leszek. A szerb nyelvű kötet előkészületben van egy belgrádi kiadónál, s vélhetően A lájkoló ész kritikájának, illetve a magyar kötet címadó írásának, A vakító gépezeteknek a tovább bővített változatai fognak szerepelni benne. A közös elem pedig az ideológiakritika lesz, mi más?

Laskovity J. Ervin