Macskaköröm
Isten veled, Németh úr!

Az elmúlt szerdán Kishegyesen zajlott az egykori Csépe-napokhoz, mára HegyesiLITERAtúrának nevezett, többnapos eseményhez kötődő Aranyeső szavalóverseny. A zsüriben voltam és ez évek óta az egyik kedves „foglalatosságom”, egyfelől, mert az évek során szemem előtt cseperednek kisgyerekből kamaszokká és egyre érettebbekké a gyerekek, másfelől, mert a zsüritársaimmal, Krizsán Szilviával és néhány éve Elor Eminával nagy élmény egy „gittegyletben” lenni.

A kishegyesi szervezők minden évben valamilyen évfordulóhoz kötik a szövegválasztást. Az idén Kishegyes újratelepítésének 250. évfordulója alkalmából kishegyesi írók, költők művei közül válogathattak a résztvevők.

És a gyerekek nagy többsége az idén Németh István szövegeit mondta. Azt kell mondanom, nagyon furcsa, ne kerteljünk, megható volt látni ezeket a 7-14 éves korú gyerekeket, amint felszabadultan mesélik Németh István történeteit. Értették, élvezték és átélték a történeteket. Mint eddig talán még soha, pedig némelyiküket már évek óta hallgatom. És arra gondoltam, hogy ez a Németh Pista mennyire tudja, hogyan éreznek a gyerekek, s miként gondolkodnak a szülők, nagyszülők. És mennyi empátiával és szeretettel teszi ezt. A 21. század kiskamaszai kipirultan, mosolyogva és cinkosan mesélték a 90 éves történeteit. A verseny után mondták, Pista kórházban van.

Valamikor régen, a Jó Pajtás olvasási versenyt hirdetett, mert akkor még volt értelme az ilyesminek. A kiválasztott olvasmány abban az évben Németh István Vadalma című, akkoriban megjelent ifjúsági regénye volt. Utánanéztem, a könyv 1970-ben jelent meg, majd ötven éve, amikor a szerző alig volt negyven. Máig élénken emlékszem, hogy a verseny már rég lezajlott, amikor én még sokszor, alighanem tizennégyszer elolvastam a Vadalmát. Miért? A kötet ajánlójában a válasz: „Mi maradt meg a gyermekkoromból? – teszem föl a nagy kérdést, s a választ bizony alig tudom értelmes szavakba foglalni. Nem is könnyű ez. Mert hiszen erre a kérdésre kerestem a feleletet ebben a könyvben is, amely arról az ártatlannak tűnő nyugtalanságról szól, arról a könnyen bekalandozható zöld ligetről, ahol még minden édes ízű és bódító illatú, de ahol a tündérkert gyümölcsfái már suttyomban érlelni kezdik fanyar terméseiket. Már ebből is látszik, hogy nem lélegzetelállító történetet akartam elmondani, mert őszintén próbáltam szólni a már nem is olyan nagyon őszinte és ártatlan gyerekekről. Hősömet a városból a faluba küldtem vissza, oda, ahol én is éltem valamikor, amikor még úgy éreztem, hogy a föld egy összetörhetetlen színes üveggolyó. Vagy vadalma. Lám, az is milyen csábító, míg bele nem harap az emberfia! Mégis, most azt szeretném, ha megkóstolnátok ezt a Vadalmát”, írta.

Aztán tegnap olvastam a hírt, hogy Németh István meghalt.

1982-ben, diploma előtt álló egyetemistaként kezdtem el a Magyar Szónál dolgozni. Akkor még a szerkesztőségben több mint százan dolgoztunk, s ott voltak a „nagy öregek”, köztük Németh Pista. Az újonchoz intézett egyik első utasítás az volt, hogy itt mindenki mindenkit tegez, elvégre kollégák vagyunk, vagy mi. Ez ment is, egy bizonyos határig. Volt azonban néhány ember, akik szüleim, sőt, nagyszüleim lehettek volna akkoriban és én őket, tiszteletből, soha nem tudtam tegezni, elvégre én még nagyszüleimet is magáztam. Soha nem tudtam például Németh Pistát letegezni, nem tudtam neki azt mondani, hogy ’te Pista’ amit ő rendszeresen szóvá is tett, sok humorral és derűvel. Így, mintegy cinkosságunk eredményeképp, megszületett a Németh úr megszólítás, ami roppant hivatalosnak tűnt, de korántsem volt az, s mi ketten ezt tudtuk. Nagyon szerettem az írásait, mert olvasás közben vissza lehetett kanyarodni egy-egy mondatára, ízlelgetni lehetett és rácsodálkozni arra, hogy mennyire fején találta a szöget. Menet közben arra is rájöttem, hogy nem szereti, ha ezt szóvá is teszik előtte. Akkor csak felemelte a mutatóujját, cseppet előrehajolt, vágott egy „némethpistás” fintort, aztán hátat fordított és tovasétált a deszkben. És írta újabb jegyzeteit, rótta a vidéket és hozta újabb riportjait. Nálánál nem sokan tudtak többet a vidéki emberek életéről. S tette mindezt úgy, hogy olykor egy látszólag mellékesen odavetett mondatból egy egész világ bontakozott ki. Persze, csalóka ez a megfogalmazás, ráadásul pontatlan is, hiszen neki soha nem voltak mellékesen odavetett mondatai. ...csak pontosan és szépen...

Isten veled Németh úr! Ha megengeded, most már tegezni foglak. Tiszteletből.

Náray Éva

A szerző a Vajdaság Ma szerkesztője, rovata, a Macskaköröm, hetente frissül.

Az Ön hozzászólása

500 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

Diplomák, fedezet nélkül - illusztráció
2019. OKTÓBER 10.
[ 18:26 ]
74 euró - illusztráció
2019. SZEPTEMBER 19.
[ 12:09 ]
Műanyagvilág - illusztráció
2019. SZEPTEMBER 11.
[ 19:34 ]
Étkek és szokások - illusztráció
2019. AUGUSZTUS 31.
[ 11:40 ]
Az én generációm áramszüneteken szocializálódott.Tizenéves korunkban megtanultuk, hogy milyen az, amikor naponta 8 órán keresztül nincs áram, nem sokkal később pedig azt is, milyen az, amikor naponta csak 8 órán keresztül van áram. És mivel ezt a “népszokást” főként télvíz idején gyakoroltatta velünk az akkori...
2019. AUGUSZTUS 19.
[ 11:40 ]
Nem árulunk zsákbamacskát: ma van a macskák világnapja. Meg kell róla emlékeznünk, egyfelől, mert ez mégis csak a Macskaköröm, másfelől pedig azért, mert, mióta eszemet tudom, mindig volt körülöttem macska. Az én drága “anyukanagymamám”, aki hét gyereket nevelt fel, meg nem vált volna macskáitól, mondván, nem...
2019. AUGUSZTUS 8.
[ 20:15 ]
A helyi önkormányzatok, a kereskedelmi törvény értelmében, korlátozhatják az alkoholos italok árusításának idejét. A Novi Pazar-i önkormányzat élt is ezzel a lehetőséggel és 21 óra után megtiltotta az alkoholos italok árusítását az üzletekben, kioszkokban és más kereskedelmi létesítményekben. Az ezzel kapcsolatos...
2019. JÚLIUS 21.
[ 17:11 ]
Beolvasás folyamatban