Pénteken délután 81 éves korában rövid súlyos betegségben elhunyt J. Garai Béla újságíró, publicista, szerkesztő, humorista, hírportálunk munkatársa, a közkedvelt Tűlevél rovat örökös és egyetlen gazdája. Lényegre tapintó meglátásai, tűpontos elemzései és a mindent átszövő, csak rá jellemző humora nagyon fog hiányozni nekünk és az olvasóknak.

Ismét szegényebbek lettünk egy nagyszerű kollégával, egy rovatunk nem frissül többé, hiányozni fog nekem az a rövid e-mail, miszerint “már megint jó képet találtál az írásomhoz, ezért a továbbiakban képet én nem is keresek”. Az a pár szó, amitől kisüt a nap, és az embernek derűssé válik a napja.

Az az újságíró, az az ember volt, aki minden sorával tanított. Aki kíméletlenül rámutatott a visszásságokra, de aki “humorban nem ismert tréfát”. És ez tette őt naggyá, szerethetővé, immáron pótolhatatlanná.

2013-ban, amikor Napleány-díjat kapott, én készítettem vele interjút. Akkor mesélt a világháló áldásáról, arról, hogy az “mindent a helyembe hoz, újságokat, információkat, mindent felkutat nekem, ami a munkámhoz kell, és eltűri a rigolyáimat. Kávét ugyan még nem tud főzni, de talán ezt a hibáját is kiküszöbölik”. No, ez volt a tipikus “bélás” reakció. De kitért arra az időszakra is, amikor együtt dolgoztunk egy másik időben és térben, ami “egy különös letűnt világ volt, megszállott emberekkel, akik meg voltak győződve, hogy borzasztó fontos dolog az újságkészítés. Szívüket, lelküket belevitték. Mindig is vonzott ez a világ, ezért is váltottam szakmát, vágtam neki az egyetemi tanulmányoknak, és vállaltam az újdondászkodást. Ebben találtam meg életre szóló, igazi hivatásomat.“

És pontosan látta az internetes hírportálok lényegét, az olvasói szokások megváltozásának mibenlétét is. “Csak azt az információt veszik be, amit harsányan a fülükbe ordítanak, vagy szemük elé tárnak. Nincs idejük, pontosabban, sajnálják az időt a cizellált kommentárok olvasására. Az elektronika leszoktatja őket a fáradságos olvasásról.”

És ebben az interjúban mondta nekem azt is, amit ma több lap és portál idéz, forrás megjelölés nélkül (mert hát ide jutottunk): “Nem tudom, hogy ma hogyan működnek a lapszerkesztőségek, van-e másnap elemzés, bírálat, letolás, mint a mi időnkben. Viszont örülök, ha látom, hogy húsba vágó témát írnak meg. És annak különösen örülök, ha nincsenek tekintettel a politikai tekintélyekre, ha saját fejükkel gondolkodnak, és azt írják meg, amit látnak, amit maguk tapasztalnak, és nem azt, amit az alapító vagy a lapot gyámolító párt, tanács vagy politikus hallani szeretne. Mert az a halála az újságírásnak.”

Ez volt J.Garai Béla. Így volt teljes, és így volt önmaga. Köszönjük, Béla. Mi majd zsörtölődünk tovább, de soha nem tudjuk majd azzal a légies eleganciával, egy legyintés könnyedségével felérő humorral tenni, mint te. Találd meg az örök nyugalmat és békét. (né.)

***

J. Garai Béla 1937-ben született Újvidéken. Az általános iskolát és a tanonciskolát szülővárosában végezte, 1962-ben egyetemi felvételit tett a Magyar Tanszékre, ahol 1966-ban diplomázott. 1966 és 1982 között a Magyar Szó újságírója volt. 1982 és 1989 között pedig az Újvidéki Televízió külpolitikai szerkesztője. 1995 óta nyugdíjas. 2005-től, tehát szinte a kezdetektől a Vajdaság Ma rendszeres cikkírója volt.