Portéka
Ősbemutatóinkról
Van-e jelene vagy csak története van az erdélyi magyar drámának? – kérdezi a pesti Színház című szakfolyóirat júliusi számában Székely Csaba drámaíró. Hogy a kérdés valóban illetékes helyről hangzik el, igazolhatja a szerző sikere az idei POSZT-on, ahol Bányavirág című műve nyomán készült marosvásárhelyi előadás kapta a fesztivál fődíját, s ahová ezúttal vajdasági előadás nem kapott vízumot, jóllehet volt erre érdemes – igaz, nem új vajdasági magyar dráma alapján készült – produkciónk, az újvidéki Marat/Sade. Kétségtelenül érdemes lenne alaposabban foglalkozni a fiatal erdélyi szerző számunkra is tanulságos monológjával, de ezúttal elégedjünk meg azzal, hogy figyelmünket a honi magyar drámaírás felé irányította, amit köszönettel veszünk, lévén hogy színházi életünk a közelmúltban örvendetesen két fiatal szerző drámájának előadásával jeleskedett. A szabadkai Népszínház színre vitte, Hernyák György rendezésében, Lénárd Róbert Virrasztók, a Tanyaszínház pedig, Puskás Zoltán rendezésében, Gyarmati Kata Mérföldkő című szövegét.
Mindkét vállalkozás fontos, de – hogy visszaélve a két címmel, kissé pimaszul észrevételezzem – nem jelent igazi fordulatot hozó mérföldkövet, s ezért a nagy áttörésig még virrasztani kell. S ebben nem is a két szöveg, hanem a két rendezés a vétkes.
Lénárd nemzedéki drámát írt azokról a fiatalokról, akik manapság nem lelik helyüket az életben. Nyilván önhibájukon kívül teljes kilátástalanságban élve pótcselekményekben vélik megoldani saját megoldhatatlan helyzetüket, amire a történet helyszínéül választott vasútállomás valós és jelképes lehetőséget nyújt. Elvágyódnak valahová, egy tartalmasabb, szebb életet jelentő világba, de az ő vonatjuk sohasem fut be erre az állomásra. Nem is futhat, mert ők annak az elveszett nemzedéknek a képviselői, amely számára itt és most semmilyen értelmes perspektíva nem mutatkozik. Marad a céltalan látszat-tevékenység, az ital, az álkapcsolatok hazugsága. Sűrű, sistergő nemzedéki drámát körvonalaznak Lénárd ügyesen pörgetett párbeszédei, amit azonban több tévesen alkalmazott megoldás miatt az előadás nem képes hitelesen közvetíteni. Ezek közül is elsősorban a rendező társszerzősége zavaró. Mert az, hogy jelképes szerepét eltúlzó sínkonstrukció nem kis mértékben zavarhatja a szabad színészi mozgást, még akár szimbolikus is lehet, hogy a múltat a jelennel szembesítő vécés néni-epizódok képbe illesztése színpadilag teljesen megoldatlanok, kevesebb zavart jelent annál, amit a rendező cselekményt szabdaló, különben is érthetetlen, dalbetétei okoznak. A dal funkciója, ha betétként alkalmazzák, az, hogy mintegy sűrítse és ezáltal kiemelje a sztori lényeges pillanatait, összegezzen és új lendületet adjon a cselekménynek, amit itt a versként sem éppen ügyes dalszövegek nem töltenek be. Mi több, szinte a követhetetlenségig széttrancsírozzák az írói szándék szerint sokkal többre érdemes szöveget.
Ha a szabadkai előadást a rendezés értelmetlen beavatkozása teszi problematikussá, akkor Puskáséra ennek éppen az ellenkezője érvényes: annak ellenére, hogy van néhány jó részlete, az előadás nincs kitalálva. Csak van. A koreográfia, ami a tanyaszínházi hagyomány szerint fontos eleme az előadásoknak, a lelkesedés ellenére is szinkronizált ugrabugra, a mai, mindannyiunkat függővé tett műszaki világ terrorja és az ellene történő lázadás ábrázolása enyhén szólva naiv, s ahogy a kishegyesi főpróbán tapasztaltam, nem is érinti meg a közönség nagy részét, amely nevetésével elsősorban a trágárságokat honorálta.
Kár, mert a szerző, miközben emléket kíván állítani az erre méltán érdemes 35 éves Tanyaszínháznak, bár ez alig merül ki másban, mint az indulás legendáját őrző, idéző echósszekér gyeprehozásában, figyelmet érdemlő társadalmi aktualitást (pl. munkanélküliség) is felvet, s ily módon valóban mérföldkövet jelenthet nyári színházi intézményünk eddig többnyire szórakoztatóra hangolt működésében. Az írói szándék autentikus színpadi realizálásával azonban a zömmel ötlettelen rendezés adós maradt. Tény, hogy László Judit feleségmonológja hiteles színészi epizód, hogy a főszereplő Hajdú Tamás drámai küzdelmében érezni erőt, hogy a két narrátor élénkíti az előadást, hogy a felmondásepizód mélyen emberi pillanat, ugyanakkor pedig a társadalmi sérelmek elősorolása, bár a manapság divatos politika színház közönséggel való frontális szembefordulás szerint történik, csak közhelyek kinyilatkoztatása marad. Általában hiányzik a szöveget játékká formáló rendezői kreativitás. Az olyan poének, mint amikor a kultúrát egy ósdi traktor gyeprezakatolása jelképezi. Lehet, hogy ez a szükségesnél rövidebb próbaidővel magyarázható, de az sem kizárt, hogy mással. Tény azonban, hogy az előadás többnyire nélkülözi a kellő átütő erőt, lehet, hogy a sorozat folytatása során ez kialakul, bár nem valószínű.
Mindenképpen örvendetes, hogy releváns mondanivalóval bíró fiatal szerzőink színpadi bizonyítási lehetőséget kapnak, hogy bővül a magukat drámában kifejezni kívánók sora, ahhoz azonban, hogy a szövegek hatásának mértéke az írói szándékkal legalább azonos lehessen, nagyobb színházi, rendezői empátiára lenne szükség. Nyilván lesz is, legyünk türelmesek, de ne mellőzzük a kritikát se.
Gerold László
Az Ön hozzászólása

500 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

A Portéka 7 éve - illusztráció
2016. OKTÓBER 13.
[ 18:50 ]
Színházi hol mi - illusztráció
2016. SZEPTEMBER 30.
[ 11:57 ]
Naplóm, naplóm, mondd meg nékem... - illusztráció
2016. SZEPTEMBER 17.
[ 15:04 ]
Status quo - illusztráció
2016. AUGUSZTUS 27.
[ 12:08 ]
Ahhoz, hogy legyen életképes drámairodalom, közös kiadói és színházi figyelem kell, amire az utóbbi időben nem igen volt példa. Éppen ezért örvendetes, hogy Terék Anna nemrégen megjelent drámakötetét a szerző új drámájának tanyaszínházi bemutatója követte. Igaz, a három drámai szöveget tartalmazó (külsőre...
2016. AUGUSZTUS 11.
[ 16:06 ]
Nem hiszem, hogy olvastam valaha is szomorúbb, lehangolóbb könyvet Esterházy Péter Hasnyálmirigynaplójánál.Alább erről a könyvről próbálok írni. Nem kritikát, nem is recenziót, csak néhány fésületlen mondatot.Nem sokkal egy évre rá, hogy bejelentette, hasnyálmirigyrákja van, májáttéttel, július 14-én meghalt...
2016. JÚLIUS 27.
[ 16:47 ]
Az alábbi rövid portréval az egy évszázaddal ezelőtt (1916. július 16-án) született Pataki Lászlóra szeretnék emlékezni, úgy, ahogy a színészre, a színházi emberre – mert Pataki László rendező is, színészpedagógus is volt – legillőbb emlékezni: az életet jelentő szerepei, alakjai felidézéseivel. Mert a...
2016. JÚLIUS 10.
[ 15:05 ]
Beolvasás folyamatban