Portéka
Domi-dalok
Közismert életrajzi tény: a költő, Domonkos István, ki egykor az Újvidéki Rádió jónevű dzsesszzenekarában játszott, kiváló zenész is. Ezt igazolja a zentai Vajdasági Magyar Művelődési Intézet közelmúltban kiadott ízléses kötete (rajzok: b. z.), a Domi-dalok, melyben azok a Domonkos-versek olvashatók, amelyeket a költő saját zenekísérettel adott elő, s amelyek most a kötethez tartozó CD-ről lejátszhatók.
Vers és zene együtt!
A zeneiség a líra nélkülözhetetlen szerkezeti ismérve, érzelmet, hangulatot kifejező, díszítő és ugyanakkor tartalmi funkciót is betöltő tényező. Nem véletlen, hogy az ókortól kezdve sokáig a költői tevékenység jelképe hangszer volt, nevezetesen a lant. Még Arany János is azt írta, amikor a szabadságharc bukását követően kiábrándultan arra gondol, minek verset írni, „Letészem a lantot. Nehéz az. / Kit érdekelne már a dal”. S bár ma már a lant említése archaizmusnak tekinthető, a zene és a költészet elválaszthatatlan összefonódását, ha nem is olyan általános érvénnyel, mint egykoron a lant jelképezte, részben egy másik pengetőhangszer, a gitár példázza. Nem kizárólag, de ahogy többek között napjainkban igen elterjedt megzenésített versek hulláma is tanúsítja, mind az együttesek, mind pedig a szólisták hangszere elsősorban a gitár.
Domonkos István is gitárt pengetve adta, adja elő verseit. Dalai mégis mások, mint a különben kiváló verskedvelő muzsikusok által előadott zenés versek. Ezek közül legtöbben vagy a versekhez szereznek zenét, ami illik is, de nem is a választott költeményekhez, vagy – mint a csodálatos Harcsa Veronika teszi – saját dzsesszstílusának megfelelően választ verset. Az előbbiek számára a vers, a dzsesszénekes számára pedig a zene a meghatározó, a fontosabb.
Domi esetében nem létezik efféle alá- és fölérendelési viszony vers és zene között. Ő nem kívülről, hanem a versből és önmagából, aki a verseket írta, hívja elő a dalt.
Olyan különbségről van szó, mint amilyent a verset mondó költőt és a verset szavaló színészt hallva tapasztalunk. Az élőbeszéd mindkét esetben sajátos többletet kölcsönöz az irodalmi műnek, azzal a különbséggel, hogy ha a költő mondja saját versét, az kevésbé művészi, de hitelesebb, mint amikor a költeményt mestersége minden eszközét latba vető színész tolmácsolja. Míg az előbbi esetben a vers újbóli születésének vagyunk tanúi, az utóbbi esetben viszont egy idegen sajátos olvasatát, a vers magánértelmezését kapjuk. Ugyanez történik akkor is, ha a verset valaki, s nem a költő zenésíti meg. Amikor pedig, mint a Domi-dalok esetében történik, a költő, aki egyben muzsikus is, adja elő saját zenei kíséretével a verseket, akkor ő mindig az adott versből szól, ugyanazt és ugyanúgy „mondja”, amit és ahogy akkor „mondott”, amikor a verset írta. Saját hangsúlyait szólaltatja meg. Úgy játszik a zenével, ahogy akkor játszott a nyelvvel, a szavakkal, amikor a verset írta. Ezért az lenne az igazi méltatás, ha írásban lehetne, tudnám érzékeltetni az énekszó hangsúlyait, a tempót, a hangsúlyos helyeket és a szüneteket, a gyorsításokat és a lassításokat, a szavak meg a mondatok tömör és elnyújtott közlését. Akkor sikerülne írott szóval azt kifejezni, amit a sajátos válogatáshoz – ezt az az egyszerű szempont határozta meg, hogy a Domonkos István saját opusából melyik verseket zenésítette meg – kedvcsináló, eligazító szakmai előszót író muzsikus, Mezei Szilárd szerint a lemez hallgatásakor érezni: „A jellegzetes domonkosi habitus”-t. Ez pedig nem kevés, Domonkos lírájának lényege: „az önmagával szembeni könyörtelenség, a folyamatos önelemzés, önleleplezés, irónia és önirónia, a nyíltan áradó szeretet folyamatos jelenléte és folyamatos igénye, a metsző humor, a minden pátoszt nélkülöző mély érzelmek, az átélés gazdagsága” – mindaz, ami ebben a költészetben jelen van, de ami éppen a zene által, inkább, mint csak olvasva, mutatkozhat meg. A magas artisztikum és a megejtő naivság jellegzetesen egyedi domonkosi közege.
Hogy a Domi-dalok megjelentetése, nem csupán remek kiadói ötlet és gesztus, hanem több ennél, remélhetőleg folytatása is lesz, arra a jelzett sorozatcím – VersZene – alapján bátorkodunk gondolni.
Gerold László
Az Ön hozzászólása

500 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

A Portéka 7 éve - illusztráció
2016. OKTÓBER 13.
[ 18:50 ]
Színházi hol mi - illusztráció
2016. SZEPTEMBER 30.
[ 11:57 ]
Naplóm, naplóm, mondd meg nékem... - illusztráció
2016. SZEPTEMBER 17.
[ 15:04 ]
Status quo - illusztráció
2016. AUGUSZTUS 27.
[ 12:08 ]
Ahhoz, hogy legyen életképes drámairodalom, közös kiadói és színházi figyelem kell, amire az utóbbi időben nem igen volt példa. Éppen ezért örvendetes, hogy Terék Anna nemrégen megjelent drámakötetét a szerző új drámájának tanyaszínházi bemutatója követte. Igaz, a három drámai szöveget tartalmazó (külsőre...
2016. AUGUSZTUS 11.
[ 16:06 ]
Nem hiszem, hogy olvastam valaha is szomorúbb, lehangolóbb könyvet Esterházy Péter Hasnyálmirigynaplójánál.Alább erről a könyvről próbálok írni. Nem kritikát, nem is recenziót, csak néhány fésületlen mondatot.Nem sokkal egy évre rá, hogy bejelentette, hasnyálmirigyrákja van, májáttéttel, július 14-én meghalt...
2016. JÚLIUS 27.
[ 16:47 ]
Az alábbi rövid portréval az egy évszázaddal ezelőtt (1916. július 16-án) született Pataki Lászlóra szeretnék emlékezni, úgy, ahogy a színészre, a színházi emberre – mert Pataki László rendező is, színészpedagógus is volt – legillőbb emlékezni: az életet jelentő szerepei, alakjai felidézéseivel. Mert a...
2016. JÚLIUS 10.
[ 15:05 ]
Beolvasás folyamatban