Portéka
Érteni és megértetni
Betűméret:             

Köszönöm szépen, ebből nem kérek – hallottam több ismerősömtől is, amikor megkérdeztem tőlük, látják-e vagy látni fogják-e az Újvidéki Színház legújabb, Kéjpart című előadását. – Majd többen, sajátos mód elsősorban idősebbek, mintegy magyarázatként hozzátették, nem az ő világuk, ezért nem érdekli őket, nem is nézik meg. Vélem ezt érteni, tőlem is aligha van valami távolabb, mint a meleg-problematika, csakhogy egy előadás más is és több is, mint a pőre valóság, jóllehet kiindulópontja a realitás, ami ha színházi előadás alapját képezi, akkor olyan művészi tetté transzformálódik, aminek megítélése, elfogadása vagy elutasítása, sajátos kritériumok szerint történik, illetve amely elől azzal, hogy az emberi létezés szempontjából olyan kérdéseket tesz fel, melyeket az „engem nem érdekel” struccpolitikával nem lehet nem létezőnek se vélni, se lazán elutasítani. Egyszerűen: mert van. S ami van, az, ha akarjuk, ha nem, érint bennünket.

Ez a helyzet a manapság személyi jelleg helyett erőteljesen társadalmi jelenséggé váló gay-séggel, amely azzal mutat túl önmagán, hogy tágabban véve a másság elfogadásának kérdését is felveti. Mindenféle másságét, melyek, mi tagadás, óhatatlanul is át- s átszövik mindennapjainkat, mind keserű vagy fájdalmas élettapasztalat formájában, mind pedig az elfogadás, divatos szóval, a tolerancia szükségét és igényét felvetve.

És erről szól ez az előadás, melyben más nem történik, mint hogy két idős, magukat a szóhasználat szerint nyanyának vagy nyanyusnak nevező meleg úr s az őket szóra bíró hasonszőrű fiatal saját történeteiket osztják meg velünk. De nem önfeledt és önelégült sztorizás formájában, ellenkezőleg annak illusztrálásaként, hogy számukra ez a rendhagyó állapot (férfi testben női lélek van!) milyen belső megpróbáltatásokat eredményez, illetve milyen megalázó helyzetbe hozza őket maguk előtt és abban a közösségben és ennek részéről is, melyben élnek.

Többszörösen tragikus emberi sorsokkal szembesülünk.

Ennek megmutatására fokuszál az előadás, melyet Michał Witkowski, a problematikát belülről ismerő lengyel író Kéjpart című 2004-ben megjelent, magyarul 2010-től olvasható regényéből Gyarmati Kata adaptált színpadra, és Puskás Zoltán rendezett. A dramatizálás okosan és céltudatosan mellőzi azt a történelmi környezetet, mely Witkowski művét időben elsősorban az orosz megszállás korába lokalizálja, és mellőzi a téma bulvárjellegű epizódjait is. Ennek köszönhetően nyer az előadás általános jelleget és válik alkalmassá emberi sorsok hiteles ábrázolására, ami a színészek számára annak ellenére, hogy gesztus szinte semmi, egyetlen eszközük a kimondott szó, szokatlan, sőt nehéz, de végül is sikeresen megoldható és megoldott feladatot jelent.

Visszatérve írásom bevezető soraihoz: megnyugtatom azokat, akik holmi meleg-hivalkodástól tartottak, ilyesmi nem történik. Bár a téma kényes, de az előadás egy percig sem ízléstelen, nem demonstráció, hanem korrekt, lényegre törően visszafogott, igaz, megismerkedünk bizonyos szakszavakkal (ferdítés, lump stb.), „műfaji” ismereteket, eligazítást óhatatlanul is nyújt.

A fennebb említetteken kívül az előadás készítésének nagyfokú tudatosságát példázza a játéktér kialakítása. Witkowski regénye két nagy fejezetre oszlik. Az elsőben a két nyanyus vall az őket otthonukban felkereső fiatal újságírónak, a második részben a nyanyaplázson játszódó esetekkel ismerkedünk meg. Az előadás az első rész privát színhelyét, amelyben – ahogy a fejezet címe utal rá: Az utca könyve – rendre felidéződik a külső világ és második rész nyanyarezervátumként működő vízpartját ügyesen egy fehér csempével kirakott fürdőszobával és a benne levő három káddal teszi egységessé. Az így kialakított magán-enteriőrt és közösségi exteriőrt egységesítő játéktérbe szervesen beleépül a háttérfalon levő nagy kivetítő vászon. Ez egyfelől a külvilágot hozza be a képbe, másfelől pedig a két nyanyus normális világ iránti vágyára utal.

Ez az tér, melybe Puskás Zoltán helyezte, helyesebben fektette az előadás három színészét, Kőrösi Istvánt, Pongó Gábort és Sirmer Zoltánt, akik a több mint egy órás előadás teljes tartama alatt félig vízzel töltött és ennek felszínét zöldalma réteggel borító kádakban fekve „játszanak”, amihez kellékük pezsgős üvegen, poháron, cigarettán kívül más nem áll rendelkezésükre. Hogy a színészi játék szinte egyetlen eszköze a szó – ennek adnak nyomatékot a kádak melletti állványokon levő mikrofonok –, az a vallomások fontosságára utal. Jelzi, az a fontos, ami elhangzik. S ezt a feladatot a három színész mindvégig követhető, érthető szövegmondással, pontos hangsúlyok kiemelésével, olykor drámai erővel, máskor belsőmonológként keresetlen egyszerűséggel kiválóan oldja meg.

A Kéjpart mindenképpen merész, de sikeres vállalkozás, amely azok számára, akik előítéleteiket legyőzve jegyet váltanak az előadásra, az értés és a megértés felismerését, élményét nyújt(hat)ja.

Gerold László

Az Ön hozzászólása

1000 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

A Portéka 7 éve - illusztráció
2016. OKTÓBER 13.
[ 18:50 ]
Színházi hol mi - illusztráció
2016. SZEPTEMBER 30.
[ 11:57 ]
Naplóm, naplóm, mondd meg nékem... - illusztráció
2016. SZEPTEMBER 17.
[ 15:04 ]
Status quo - illusztráció
2016. AUGUSZTUS 27.
[ 12:08 ]
Ahhoz, hogy legyen életképes drámairodalom, közös kiadói és színházi figyelem kell, amire az utóbbi időben nem igen volt példa. Éppen ezért örvendetes, hogy Terék Anna nemrégen megjelent drámakötetét a szerző új drámájának tanyaszínházi bemutatója követte. Igaz, a három drámai szöveget tartalmazó (külsőre...
2016. AUGUSZTUS 11.
[ 16:06 ]
Nem hiszem, hogy olvastam valaha is szomorúbb, lehangolóbb könyvet Esterházy Péter Hasnyálmirigynaplójánál.Alább erről a könyvről próbálok írni. Nem kritikát, nem is recenziót, csak néhány fésületlen mondatot.Nem sokkal egy évre rá, hogy bejelentette, hasnyálmirigyrákja van, májáttéttel, július 14-én meghalt...
2016. JÚLIUS 27.
[ 16:47 ]
Az alábbi rövid portréval az egy évszázaddal ezelőtt (1916. július 16-án) született Pataki Lászlóra szeretnék emlékezni, úgy, ahogy a színészre, a színházi emberre – mert Pataki László rendező is, színészpedagógus is volt – legillőbb emlékezni: az életet jelentő szerepei, alakjai felidézéseivel. Mert a...
2016. JÚLIUS 10.
[ 15:05 ]
Beolvasás folyamatban