Azzal a szándékkal indultam útnak október 23-án Budapesten – ha már úgy hozta a sors, és itt vagyok –, hogy végig járom a magyar hatalmi párthoz, a Fideszhez köthető Békemenetet, majd pedig a Békemenet utánzatának hangzó, a Tisza ellenzéki párthoz kapcsolódó Nemzeti Menetnek nevezett, másik menetelésen is részt veszek, mert ezen a napon mindkettő egyet jelentett a számomra. Menetelést az 1956-os magyar hősök és a magyar szabadságot eltipró szovjet tankok áldozatai emlékére.

A korábbi években is voltam már Békemeneten, három évvel ezelőtt március 15-én, tavaly június 1-jén, de ez a mostani, hogy október 23-án van, egyben emlékezés édesanyámra is, aki a bezdáni udvarunkban messzire elhallatszó rádió híreit hallgatva a magyarokat siratta. Az 1956-os forradalom idején három éves voltam, semmire sem emlékezhetek abból, ami esetleg azon az édesapám által tákolt, az udvar megfelelő szögletében felállított magas karóra felvezetett antenna segítségével működő rádióból elhangzott. De még most is a fülemben hallom édesanyám elérzékenyült mondatait, hogy ölik a magyarokat, a szegény magyar népet. Maléter Pál, Nagy Imre… ezeket a neveket hallottam vissza sokáig az emlékeim között, és csak felnőtt koromban jöttem rá, hogy 1958 lehetett, amikor elhangzottak és valószínűleg anyám zokogásra váltó sírása miatt vésődött belém ez a két név, egyfajta traumaként, mert nem értettem, hogy mi történik. A Zomborba menekült magyarok sorsa iránti aggódás sem adott tiszta képet, csak sokkal később álltak össze a mozaikok, hogy összefüggés van a rádiós hírekből megismert két név viselője – akiket 1958. június 16-án végeztek ki – és Magyarországról menekülésre kényszerült magyarok sorsa között egy tragikusan végződő, az elnyomás és idegen hatalom elleni lázadást követően.

A Jugoszláviának odaosztott magyarok 1956 után épphogy túl voltak a második világháború tragédiáin – Bezdánban a több mint száz magyar férfi meggyilkolásáért felelős hatalomhoz való, traumatikusan és keserűen megalázó igazodás éveiben jártak – és máris az anyaországi nemzettársak kényszerű menekülésével szembesültek. A fejek felett a hatalom mutatta sötét arcát.

Most, október 23-án az volt a szándékom, hogy miközben a pesti utcákat járom, a régi palotákat szemlélve megpróbálom felidézni azoknak a bátorságát, akik ezeken az utcákon lázadni mertek és nemzeti szabadságot hirdettek. És közben majd figyelem a Békemenet és a Nemzeti Menet alkalmából mondott szónoklatokat, és a szabadság előtti tisztelgésként három pozitív mondatot ragadok ki, azt a reményt ápolva, hogy a sok-sok ember gondolatába vésődő pozitív üzenetek átformálják és legyengítik a mostanában erősen tapasztalható megosztottság és gyűlölködés erejét. Hogy ez lehetséges lehet, ezt üzenték a Békemeneten a pillanatok, amikor a Margit-hídon haladtunk és a hangszóróból felhangzott a Hazám, hazám ária Erkel Bánk bán című operájából, és körülöttem mindenki azt harsogta: „Magyar hazám, te mindenem”.

Tudom, az ’56-os forradalom és szabadságharc főbb eseményei nem a Békemenet útvonalán zajlottak, de a Szent István körút palotái alapján vizualizálható, milyen volt az akkori Oktogon, Ferenc körút, Corvin köz, Széna tér… Mégis úgy tűnik, csak én fordulok a múlt felé, na és az a székely legényekből álló csoport, akiknek tagjai nótákkal lelkesítenek. A velem menetelők nagyon is a mával foglalkoznak, azt latolgatják, hogy hogyan alakulnak az erőviszonyok a Fidesz és a Tisza között. Eközben mellettem két srác Kossuth-nótát dúdol – s jut eszembe, hogy barátnőmmel Belgrádban fiatalon esti jókedvünkben a Sándor király sugárúton mi is lelkesen énekeltük, hogy „Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!” (a ’80-as éveket jártuk és senki sem szólt ránk). De odafigyelek egy másik csoportra is, ahol azt számolják, hogy a résztvevők életkora 45 év lehet, ami tükrözi a magyar társadalmat. Mások azt kommentálják, hogy nagyon sokan vagyunk, el sem férünk majd a magyar parlament körüli szűk utcákban, és sokkal jobb lett volna, ha a központi rendezvény nem a Kossuth téren lenne az Országháznál, hanem a Hősök terén. És igazuk van. Az Alkotmány utcába érve megtorpanunk, megállunk és nincs hova. Tényleg sokan vagyunk, már-már veszélyesen sokan. Előttünk a sok-sok ember feje felett csak az Országház kupoláját látjuk, kijelzők nincsenek, csak a hangokat halljuk, amelyeket időnként elnyom a taps. Szorosan mellettem egy hölgy a mobilján keresi meg a tévé-közvetítést, így odasandítva látom, mi történik a Kossuth téren felállított emelvényen. Hát nem gondoltam volna, hogy a tömeg foglya leszek. Amikor véget ér a program, legalább még fél óra, mire csoszogva kijutok az Alkotmány utcából. Most kellene gyorsan átmenni a Nemzeti Menetre, de 15 óra van, s 11 óra óta menetelek és állok, a lábaim mozsárként tartanak vissza. Végül az Országháznál leülök egy Duna-parti padra és a mobilomon nézem a Nemzeti Menet menetelésének egy részét. Ott is sokan vannak, és a saját élményeim alapján mondom, semmi értelme a két menetelés közötti számháborúnak. A magamnak tett ígéret, hogy három pozitív gondolatot ragadok ki a szónokok beszédeiből, házi feladatként már otthonra marad. Többször is elolvasva a beszédeket, meg is csinálom. Tehát:

A Békemenet a Kossuth téri ünnepséggel ért véget, ahol Orbán Viktor magyar miniszterelnök, a Fidesz elnöke mondott beszédet. Ebből három üzenet: „1956 az emberi méltóság ünnepe”; „A világ sokat változott ’56 óta, 69 év nagy idő, de egy dolog nem változott és nem is változhat: a tartás (…), mert a forradalom szelleme nem a harcban, hanem a magyarok önbecsülésében él tovább”; „Nem megyünk háborúba, és nem fogunk meghalni Ukrajnáért, de élni fogunk Magyarországért”.

A Nemzeti Menet a Hősök terén ért véget, ahol Magyar Péter, a Tisza párt elnöke mondott beszédet. A három kiemelhető üzenet: „Az 1956-os forradalom maga volt a csoda, mert egy sokat szenvedett nép ki merte mondani: elég volt”; „Legyen emberségesebb Magyarország, ahol az igazság erősebb a félelemnél”; „A béke nem kampányszlogen, hanem nemzeti sorskérdés, és meg kell nyitni a nemzeti megbékélés korszakát”.

Ugye, ezekből a mondatokból újabb házi feladatok is következnek!