Portéka
Szerep és/vagy művészet
Betűméret:             

Régi színházi viták tárgya: legyen-e a színháznak küldetésszerepe? Ha igen, ez miben és hogyan nyilvánul(jon) meg. S nem utolsósorban, milyen kapcsolatban van, kell, hogy legyen a küldetésfeladat és a művészi színvonal. Az ideális állapot a kettő szerencsés találkozása, egybeesése, amire azonban, tudjuk, tapasztaljuk, nem mindig kerül sor. Miért? Vajon azért-e, mert: „Ha a színház minél több ún. küldetést próbál magára vállalni, akkor művészileg egyre gyengébbé válik” – ahogy Tompa Gábor, a kolozsvári színház igazgató-rendezője fogalmaz, vagy másért? Megbízható válasz nincs, bár tény, hogy az erőltetett küldetésvállalás könnyen háttérbe szorítja a művészi színvonalat.

Hogy a fenti sorok színházi valóságunktól nem független, s nem is öncélú elmélkedésként születtek, azt az utóbbi évek előadásai tanúsíthatják. Nevezetesen két tendencia. Az egyik az, amelyet néhány éve több, mind művészi szempontból, mind küldetésvállalásként készült, zömmel jó előadások közös nevezőjeként politikai színházként tartunk számon, a másik pedig, amely az ifjúsági tematikát preferáló előadások nyomán újabban formálódik. A kettő szorosan összefügg. Míg a politikai színház elsősorban a távoli, de inkább a közeli múlttal való szembenézésben vállal fontos, eddig alig tapasztalt intenzív szerepet, addig az ifjúság létkérdéseit tematizáló előadások jelenünk és jövőnk szempontjából érdemelnek megkülönböztetett figyelmet.

Az alábbiakban két ilyen előadásról írok. Az egyik a Csend, a másik a Babett hazudik. Mindkettő szépen példázza a küldetéstudat és a művészi színvonal sikeres találkozását.

A Csend kényes, de – sajnos – egyre aktuálisabb témáról szól: a családon belüli erőszak különféle változatairól, a fenyítésről, a büntetésről, a verésről, a megalázásról egészen a szexuális zaklatásig. A közvéleményben főleg az utóbbi, bár igyekeznek titkolni, kelt egyre nagyobb felháborodást. Elfogadhatatlan csend övezi. Ezt a csendet próbálja megtörni a Kosztolányi Dezső Színház Andrej Boka rendezte előadása, melynek anyagát beszélgetések, információk gyűjtése, filmek alapján egy négytagú család történeteként prezentálják. Az, hogy egy-egy előadást mindössze tizenöten nézhetnek meg, elsőre afféle kimódolt színházi fogásnak tűnik, de ezúttal indokolt. Mert azzal, hogy a rendezés megszünteti a hagyományos játék- és nézőtér konstrukciót, lehetővé teszi, hogy nem távolról szemlélve, hanem belülről, szó szerint testközelből éljük át a négytagú családban történteket. Ez a traumasor csúcsosodik ki a zárójelenetben, amikor az apa az ölébe ültetett kislány szoknyája alá nyúl. A pillanat, amely kerüli a közönségességet, diszkrétsége ellenére is döbbenetes. És ezt csak fokozza az előadás záró poénjának szánt utalás, miszerint nem egyedi esetről, hanem már-már jelenségről van szó. Mielőtt a családot a fekete műanyag „falakkal” elválasztott, a színészek és a „közönség” összezártság érzetét elősegítendő, igencsak szűkre méretezett szobáról szobára követő nézők előtt megnyílik a távozás lehetősége, a kislány az odakészített golyós számoló elé lép, s a saját esetére utalható egyetlen golyó elmozdítása után határozott mozdulattal sorról sorra félrelökdösi a golyókat, megmozdulnak a sorok, mintha egy kártyavár vagy dominósor dőlne össze, jelezve így, hogy az övéhez hasonló sok-sok történetről van szó.

A téma fontosságát erősíti a visszafogott, célratörő rendezés és a színészek minden teatralitást nélkülöző jelenléte. Pontos gesztusaikkal, beszédes tekintetekkel teszik hitelessé ezt az egyszerre családi és közösségi drámát. Béres Márta a kislány belső lelki bizonytalanságát, fizikai kiszolgáltatottságát, Mikes Imre Elek a fiú megaláztatását, Mezei Kinga az anya alárendeltséget és zsarnoki magatartást ötvöző kettősségét, Mészáros Gábor pedig az apa túlzott szigorát és ferde hajlamait fejezi ki meggyőzően.

Remek, döbbenetes előadás.

Van-e kellemetlenebb, lesújtóbb érzés annál, amikor valaki úgy érzi, idegen a saját közegében, amely nem fogadja be? – Ezt a kérdést tizenöt-tizenhat éves fiatalok vonatkozásában tematizálja Németh Ákos, jó nevű magyarországi drámaíró Babett hazudik című, talán ifjúsági drámának nevezhető, bár az idősebbek számára is releváns mondanivalót tartalmazó műve, amely Gyarmati Kata hathatós dramaturgiai karcsúsítása nyomán Antal Attila rendezésében szerepel az Újvidéki Színház műsorán.

A takarítónő anyjával (Ferenc Ágota), apa nélkül élő Babett (Crnkovity Gabriella), miután egy hazugsággal, hogy az apja pénzes vállalkozó, felveteti magát a vele egykorúak csapatába, különböző esztelen kalandokba csábítja társait. Azt ígérve, hogy gazdag apja elviszi őket egy New York-i kirándulásra, életveszélyes toronymászásra bírja rá társait. Majd azzal a kívánsággal áll elő, hogy a társaság egyetlen fiú tagja Simon (Mészáros Árpád) apjától kölcsönzött autóval, bár jogosítványa sincs, fagylaltozni vigye őket. A meggondolatlan kaland, ahogy várható karambollal végződik. De nem marad ki a füvezés vagy a már-már prostitúcióra hajazó pasizás sem, míg végül az egyik lánnyal, Ninával (Blaskó Lea f. h.) halált okozó lefolyótisztítót itatnak meg.

Válogatott őrültségek sorozata csak azért, mert úgy érzik körülöttük „mindenütt ugyanaz a szar van”, mert – ahogy Karin (Molnár Gábor Nóra f. h.) fogalmaz – „az egész élet üres, céltalan, értelmetlen és semmire se jó, nincs célja és semmi oka, hogy éljünk, akkor mi a megoldás”. Megoldás helyett életcél és életkedv nélkül tengődő, hányódó elveszett generáció lelki vitustáncát látjuk, ami fizikai tekintetben az extázisig fokozódó táncban nyilvánul meg. Céljuk dinamikus, ahogy a zeneszerző szerepét is sikerrel vállaló rendező nyilatkozta, bulis hangulatú előadás létrehozása volt. S ez teljes mértében sikerült is. A legösszetettebb feladat Crnkovity Gabriellára hárult. Nem csak a különösen viselkedő Babettet kell társaival elfogadtatnia, hanem az anyjával folytatott vitát is vállalnia kell. Csodálatos lendülettel, önmagát nem kímélő agresszivitással motorja produkciónak, melynek működéséhez társai nyújtanak szükséges nagy segítséget. Ferenc Ágota Babett anyjaként, kit a rendező találóan a játéktér körül, a fal mellett helyet foglaló nézők közé ültet (jelezve: lehet helyette bármelyikünk), a mókuskerékbe zárt tinédzsercsapat ellenpontjaként egyrészt a szülők és gyerekek közötti kommunikációképtelenséget, másrészt tehetetlen anyai önmarcangolását mutatja meg hitelesen. László Judit rendőrnője pedig a hatalom gyávaságba váltó határozatlanságát példázza.

Antal Attila fergeteges előadást szerkesztett, amely joggal érdemelné ki minden korosztály figyelmét.

Hogy, amint jeleztem, immár akár az ifjúság sorsát trenddé formáló előadások sorozatáról mint jelenségről beszélhetünk, azt a két itt ismertetett produkció mellett a szabadkai színészek Szab-way névre keresztelt független szervezetének az oktatás kérdéseit időszerűsítő Gaudeamus igitur című bemutatkozása, a Zentai Magyar Kamaraszínház Huszonnégy órás vallomások című összeállítása, valamint néhány sikeresen működő (elsősorban adai és kanizsai) alternatív csoport tevékenysége tanúsítja.

Színházak, nézők, média figyeljünk a jelenségre, mert ez a színház rólunk szól.

Gerold László

Az Ön hozzászólása

1000 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

A Portéka 7 éve - illusztráció
2016. OKTÓBER 13.
[ 18:50 ]
Színházi hol mi - illusztráció
2016. SZEPTEMBER 30.
[ 11:57 ]
Naplóm, naplóm, mondd meg nékem... - illusztráció
2016. SZEPTEMBER 17.
[ 15:04 ]
Status quo - illusztráció
2016. AUGUSZTUS 27.
[ 12:08 ]
Ahhoz, hogy legyen életképes drámairodalom, közös kiadói és színházi figyelem kell, amire az utóbbi időben nem igen volt példa. Éppen ezért örvendetes, hogy Terék Anna nemrégen megjelent drámakötetét a szerző új drámájának tanyaszínházi bemutatója követte. Igaz, a három drámai szöveget tartalmazó (külsőre...
2016. AUGUSZTUS 11.
[ 16:06 ]
Nem hiszem, hogy olvastam valaha is szomorúbb, lehangolóbb könyvet Esterházy Péter Hasnyálmirigynaplójánál.Alább erről a könyvről próbálok írni. Nem kritikát, nem is recenziót, csak néhány fésületlen mondatot.Nem sokkal egy évre rá, hogy bejelentette, hasnyálmirigyrákja van, májáttéttel, július 14-én meghalt...
2016. JÚLIUS 27.
[ 16:47 ]
Az alábbi rövid portréval az egy évszázaddal ezelőtt (1916. július 16-án) született Pataki Lászlóra szeretnék emlékezni, úgy, ahogy a színészre, a színházi emberre – mert Pataki László rendező is, színészpedagógus is volt – legillőbb emlékezni: az életet jelentő szerepei, alakjai felidézéseivel. Mert a...
2016. JÚLIUS 10.
[ 15:05 ]
Beolvasás folyamatban