Apróhirdetések
Helységnévtár
Töfére, hogy díszpolgár lett
Betűméret:
De hát… vannak még csodák, meglepetések, ahogy mondani szokták. Számomra ez a díszpolgárság is ilyes meglepetés, holott egészen természetes, hogy valaki, még ha éppen egy költő is, sőt többek között Kossuth-díjas is, ami pedig nem egy utolsó pedigré, aki – ha nem a Kertvárosban vagy valamelyik ismert kerületben, de – ott él a város tőszomszédságában, a Palics-fürdőn levő homokvárban, díszpolgára legyen a nagy múltú Szabadkának.
Semmiképpen sincs szándékomban elvitatni Töfétől ezt a kétségtelenül megérdemelt elismerést, aminek nyilván örülhet is, bár visszafogottan fogadja, de azt talán elnézi, hogy számomra ez a díszpolgárság valamiképpen jelképes is azzal, hogy az egykoron irodalmunk ízlésforradalmát kezdeményező, nem csak akkortájt éveken át, hanem újabban, még a közelmúltban is, elsősorban pont Szabadkán kárhoztatott, szinte szitokszóként használt mellékletcím, a Symposion jubileumának évében történik. Biztos, az én hibám, de bennem összeér a kettő. Attól kezdve, amikor az újvidéki Böhm Lili utca egyik családi házának keskeny bejárati helyiségébe, ahol Töfe lakott és szerkesztett, vittem első közlésre szánt szövegemet, egy NIN-beli interjú fordítását, majd ugyanitt beszélt rá, nem volt nehéz, arra, hogy színikritikával próbálkozzak, amikor az újvidéki Telepen napilapunk újságírójaként kerestem fel, hogy a Sirálymellcsontért kapott Híd-díja okán interjút készítsek vele, egészen a Kisinyovi rózsának az idei Sterija Játékokon való szép fogadtatásáig.
Mindez „a” Töfe. Közös emlékeinkkel, de elsősorban könyveivel, amelyek az utóbbi időben valóban szinte évente követik egymást, s amelyekről jól esik írni.
Ahogy az is jól esik, amikor másoktól olvasok róla, amint néhány héttel ezelőtt is történt a szlovákiai magyar író és tanár, Tőzsér Árpád érdekes naplóját lapozgatva, melyben többször is nagy rokonszenvvel ír Tolnairól, a költőről.
Egyszer egy 1999-ben sugárzott tévébeli Tolnai-műsorra reagálva:
„Tolnai O. kész Miskin herceg, Vak Tibike és »bolond Wilhelm« egy személyben: van benne valami szelíd eszelősség. S még a dadogásában is autentikus figura, bár most a versek közege nélkül a többször elismételt kulcsszavai, »rózsaszínű«, az »Adria-kék« meg a »flamingó«, kissé hiteltelenül,
funkciótlanul lebegtek”.
Majd pedig egy 2000 októberi bejegyzésben:
„Tolnai Ottó az utolsó magyar költő, aki nem csak írja, hanem éli is a verset, a szöveget, a nyelvet, aki úgy ír, ahogyan él. Jégzsinór című esszéjét (elbeszélését?, kisregényét?, szövegét?) az októberi Forrásban egy szuszra olvastam végig. Az írás, mondhatnám: gátlástalanul személyes, vallomásos és élményszerű, de akciórádiusza (Lukács elfelejtett, pontos szava!) olyan nagy, a szerző annyira „össze-éli” Adriát, Közép-Európát, Európát, a festészetet, irodalmat, filozófiát, a színeket, nyelvet, gondolatot, az eget, földet és a létrát (Weöres), hogy neki nem kell így meg úgy facsargatni, ledögleszteni a nyelvet, akkor is tárgyias, alulretorizált, önlefokozó, személytelen, szövegszerű, intertextuális, disszeminált és egyetemes, egyszóval posztmodern, ha szinte egyenesben adja a létet. Egy ember, aki még egyenlő önmagával, egy költő, aki még egzisztenciális, néha szinte szexuális kapcsolatban van anyagi és szellemi környezetével, a világgal, valahogy úgy, ahogy írásában a „kis parasztgyerekek az ürgelyukakkal”: időnként „megbasszák őket”. (Mármint a parasztgyerekek az ürgelyukakat.) Érdekes viszont, hogy az ún. kánonképző kritikusok (Balassa, Kulcsár Szabó, Margócsy stb.) nemigen vesznek róla tudomást. Miért vajon? Ők is „vidéki Orpheusznak” tartják (ahogyan a költő aposztrofálja saját magát)? Sajnos (vagy talán nem is annyira sajnos!), ebben a „vidékiségben” van is valami: T. O. a nyelvkezelésben autodidakta (sok nála például a funkciótlan dialektizmus), de valószínűleg innen való nyelvi gátlástalansága, féktelen szürrealizmusa is.”
Hogy a bejegyzést követő tíz évben sok minden változott, azt szinte felesleges is mondani. Nem változott viszont az, amit a naplót író költőtárs Tolnai költészetének jellemzéseként vetett papírra, és amit a terebélyesedő Tolnai-lexikon újabb s újabb kötetei egyre meggyőzőbben és színvonalasabban tanúsítanak: Tolnai Ottó opusa ma a magyar költészet/irodalom kivételes, egyedülálló értéke határo(ko)n túl és innen.
Gerold László
Ahhoz, hogy legyen életképes drámairodalom, közös kiadói és színházi figyelem kell, amire az utóbbi időben nem igen volt példa. Éppen ezért örvendetes, hogy Terék Anna nemrégen megjelent drámakötetét a szerző új drámájának tanyaszínházi bemutatója követte. Igaz, a három drámai szöveget tartalmazó (külsőre...
2016. AUGUSZTUS 11.
[ 16:06 ]
Nem hiszem, hogy olvastam valaha is szomorúbb, lehangolóbb könyvet Esterházy Péter Hasnyálmirigynaplójánál.Alább erről a könyvről próbálok írni. Nem kritikát, nem is recenziót, csak néhány fésületlen mondatot.Nem sokkal egy évre rá, hogy bejelentette, hasnyálmirigyrákja van, májáttéttel, július 14-én meghalt...
2016. JÚLIUS 27.
[ 16:47 ]
Az alábbi rövid portréval az egy évszázaddal ezelőtt (1916. július 16-án) született Pataki Lászlóra szeretnék emlékezni, úgy, ahogy a színészre, a színházi emberre – mert Pataki László rendező is, színészpedagógus is volt – legillőbb emlékezni: az életet jelentő szerepei, alakjai felidézéseivel. Mert a...
2016. JÚLIUS 10.
[ 15:05 ]
Nincs hozzászólás. Legyen az első!