Levelek a Rózsa utcából
Hol élünk mi

Annyi bajunk van, igazán nem értem, minek ez a vita Vajdaság szimbólumairól, ráadásul régiekről és újabbakról. Elhiszem, hogy valamiféle statútum kötelezi a vajdasági parlamentet az erről szóló döntéshozatalra, de mégsem értem, hogy minek. Hiszen annyi minden fontosabb dolog nem teljesül, ami a statútum alapján teljesülhetne, hogy a legkevésbé üt szíven ez a jelkép-ügy, legfeljebb bosszant.

Szóval az történt, hogy a vajdasági parlament a minap nem szavazta meg a javaslatot, amely szerint Vajdaság Autonóm Tartomány hivatalos szimbólumai mellé odabiggyesztik a hagyományosnak mondott szerb jelképeket, beleértve egy 1848-as vajdaságinak mondott címert is. A szavazás szépen megmutatta, milyenek a parlamenti erőviszonyok, de azt is, hogy a Vajdasági Magyar Szövetség képviselői a szerb pártokkal, köztük a szerb radikálisokkal együtt szavaztak, nyilván szigorúan betartva a szerb haladókkal kötött koalíciós megállapodását, holott az elemi szabadság keretei között (hogyan is volt 1848-ban: a magyarok a szabadságért folytattak forradalmat) legalább a szavazástól való tartózkodás szabadsága megillette volna őket. Mert ilyen jelképekkel azonosulni vajon hogy lehet? Márpedig a jelképek egyfajta azonosulás miatt vannak.

Ámbár, egy gondolatnyi kitérővel: a szerb „hagyományos jelképek“ afféle kiváló emlékeztetők lehetnének minden, de minden egyes alkalommal – amikor csak valahol megjelenítik őket -, hogy igazából mit is jelképeznek: egy államból való kiszakadást, olyan területek Szerbiához való csatolását, ahol a lakosság többsége nem szerb volt. Csakhogy ezt nem így értenék. A világ egyrészt nem figyelne erre, másrészt pedig a mai szerbek többsége fel sem fogná és időt sem pazarolna rá, hogy átgondolja, mi is a puszta igazság a szerbek 1848-as szerepéről Bácskában, Bánátban... Mert már nem az számít, hogy mi volt és hogy volt, hanem a terület, ami most itt van Szerbiában, többségi szerb területté válva és egyre inkább veszítve jellegzetességeit és régi arculatát.

Fegyverekkel, harcokkal, gyilkolással és háborúval jött létre a szerb „vojvodstvo“, aminek még csak körülhatárolt területe sem volt, hanem a lehető legtávolabbi pontokat megjelölve a lehető legtöbbet csikarták ki, akik erről Trianonban döntöttek.

Mégis volt ennek a vajdasági térségnek egy rövid idilli időszaka, amikor jól – a mostanihoz képest sokkal jobban – ment az embereknek és megvolt az az illúzió és olykor a valóságtartalom is, hogy a fontos dolgokról azok dönthetnek, akik itt élnek. És az életszínvonal is olyan volt, mint Szlovéniában, a kissé több pénz és a nyitott határok pedig megadták a szabaság ízét és a vajdasági tartományhoz való ragaszkodást. Ez is elmúlt azonban, a délszláv háború és a szerbiai központosítás mindezt lerombolta, és új illúziót a miloševići rezsim bukása utáni demokratikusnak mondott hatalom sem kínált fel sem 2000-ben, sem azóta. Mintha a Belgrád-Újvidék relációban egyfajta harc folyna nem csak most - amikor Újvidéken névleg a Pajtić-féle demokraták, a ligások és a VMSZ van hatalmon, Belgrádban meg a szerb haladók és szocialisták (együtt a VMSZ-el) -, hanem korábban is, és ebben a harcban Belgrád minden eszközt bevetve akarna felül maradni. Sikerült is a javak elvonásával és azoknak a kiváltságosok számára lehetővé tett újraelosztásával, az emberek kiszolgáltatottságának mesteri módon történő fenntartásával. Ilyen körülmények között akkor vajon a vajdasági szimbólumok milyen üzenetet tudnak küldeni az emberek felé: egy vesztesről, a függőségről, a Belgrádhoz történő csatolásról szóló üzenetet?

Ilyesmivel azonosulni szinte lehetetlen. Lélekromboló, és innen már csak egy lépés az, hogy az egész Vajdaság, mint külön tartomány, immáron csak múltbéli hagyomány legyen, mint a „hagyományos szimbólumok“, utána pedig lassan az sem.

Hogyan is szólt a miloševići rezsim legkiválóbb kritikájának tekinthető szólam: „Tavasz van, és én Szerbiában élek“. (Vagy pontosabban: "Proleće je, a ja živim u Srbiji" - "Tavasz van, DE én Szerbiában élek".) Üzenet arról, hogy az, aki a térséget uralja, felelősséggel tartozik az ottlakókért.

Tavasz van és Szerbiában élünk.

Friedrich Anna

A szerző a Vajdaság Ma publicistája, rovata, a Levelek a Rózsa utcából, hetente frissül.

Az Ön hozzászólása

500 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

Kovidosan - illusztráció
2020. JÚLIUS 1.
[ 22:37 ]
Vállalás - illusztráció
2020. JÚNIUS 19.
[ 12:54 ]
Irreguláris - illusztráció
2020. JÚNIUS 11.
[ 16:44 ]
Újranyitás - illusztráció
2020. MÁJUS 29.
[ 15:19 ]
Vannak emberek – közöttük az újságírók és a döntéshozók tanácsadói -, akik ezekben a napokban a szokásosnál még éberebben figyelik a határhelyzetet, hiszen fontos következtetéseket lehet levonni abból, hogy egy-egy ország hogyan enyhít a koronavírus-járvány miatti intézkedésein. Mi, a magyar-szerb határ...
2020. MÁJUS 22.
[ 17:58 ]
Most, hogy Szerbia döntött és haza utazhatunk 72 óránál nem régebbi (nyálkahártyából vett) negatív PCR virusteszt birtokában, azt számolgatjuk kedves rokonommal, hogy mennyibe is kerül egy ilyen utazás itthonról, Magyarországról, haza Szerbiába, Vajdaságba (Délvidékre). Ő is, mint én is, „ittragadt” Budapesten a...
2020. MÁJUS 12.
[ 11:11 ]
Általában szeretünk olyan helyzetbe kerülni, amikor más szerepébe képzelve magunkat szemlélhetjük a világot, illetve eljátszadozhatunk a gondolattal, milyen lenne, ha mi lennénk ott, ahol éppen most másvalaki van. Járvány idején a falak közé kényszerülve sokunk napjait teszi tartalmassá ez a játék, hiszen bármennyire is...
2020. MÁJUS 2.
[ 11:33 ]
Beolvasás folyamatban