Több napon át egy szerbiai fiatalembert kísérgetek Budapesten orvosokhoz. A fogadó intézmény már szinte mindent tud a betegről, akin a nemzetközi együttműködés keretében egy lelkes orvoscsoport igyekszik segíteni, lévén, hogy egy veleszületett betegség miatt jelen állapotban nem élhet sokáig. Ahogy laikusan kiszámolom, egyik létfontosságú szerve 10 százalékos szinten működik. Már maga ez a tény döbbenetes és elszomorító egyben, ugyanakkor a percről-percre egymást követő élmények rendkívüli élni- és segíteni akarásról szólnak, ami viszont derűt varázsol minden vizsgálószobában beteg és orvos arcán egyaránt.

A történet arról szól, hogy mennyire fontos az egészség. És arról is, hogy mindig van remény, és ha beteg is az ember, nincs minden veszve. A vizsgálatok menetrendje előre adott, az intézmény szervezettsége ámulatba ejtő, miközben dicséretes, hogy nincs kivétel a helyi és a távolról jött beteg között. Minden vizsgálatnál kivárjuk a sorszám szerinti sorunkat, ugyanúgy, mint bárki más. Miközben várakozunk, nézem a szerbiai fiatalember helyzetéhez hasonlóan életveszélyben levő betegek arcát, s bár némelyikük mélyen magába roskadva ül, a jellemző inkább a belenyugvást és bizonyos elszántságot sugárzó tekintetek sokasága. Na és a mosoly. Röviden beszélgetek a körülöttem levőkkel, de máris érzem a pozitív kisugárzást és a vendég fiatalember iránti szolidaritást. Életekért küzd itt mindenki, a betegek, a kísérő személyzet, az ápolók, szakorvosok és külföldön is szaktekintélynek számító tudós orvosok. Komoly ellátó rendszer épült fel és mindenki végzi a dolgát. Nem szeretnék betegként ide jutni, de a különleges orvoscsoport ámulatba ejtett csakúgy, mint az ő segítő elszántságuknak az élni akaró fiatalember elszántságával való találkozása. Ezért éreztem késztetést mindennek a leírására a külső szemlélő szemével: ha nagy is a baj, akkor is történhetnek csodák, s ha a hazai (szerbiai) erő kimerül, az életmentő nemzetközi összefogásban is lehet hinni.

Ez a történet a szaktudás legmagasabb szintjén praktizáló orvosok újabb szakmai tapasztalatszerzése mellett mindenek előtt az emberéletek megmentéséért folytatott küzdelemről szól.

Közben tény: a nemzetközi kapcsolatokban más szakterületeken is elérhető a szaktudás legmagasabb szintje, ahol viszont az összefogás nem emberéletekért folyó küzdelemről, hanem politikai és pénzügyi érdekek mentén emberek megsemmisítéséről szól.

Mindkét küzdelemhez, emberéletek mentéséhez és emberéletek megsemmisítéséhez is óriási összegek kellenek az adófizetők pénzéből. Nem kétséges, melyik a jobb az emberiségnek. Mégis mit látunk a politikával foglalkozó, az emberek biztonságának és nyugalmas életének megőrzésére hivatott, ugyancsak szaktudást követelő területeken? Olyasmit, amiről már szinte szólni sem tudunk. Még jó, hogy ebben a bizonytalan világban a humor nem hagyja el az embereket, amikor valakik (bizonyára jól fizetett emberek) Szabadkán a Kertváros városrészt vegyesen, magyar és cirill betűkkel írják ki, láttatva, hogy az emberi butaság, hülyeség, figyelmetlenség vagy szemtelenség határtalan. (Mellesleg, volt ilyen a fentebb leírt orvosi vizsgálat során is, amikor a szerbiai kísérő a beteg adatait cirill betűkkel leírva adta át az ügyintézőnek - legyünk jóindulatúak, hogy ez „csak” figyelmetlenség volt.)

Sokkal nagyobb bajok vannak ennél, amelyet csak „a fejünk fölött” oldhatnának meg, ha magasabb szinteken is akarnák és tudnák. Az elmúlt nyolc év során Európába áramlott milliónyi ismeretlen ember szivárgott be többek között a mi utcáinkon, kertjeinken, termőföldjeinken keresztül illegálisan, és ezt magas politikai szinteken nyugodtan szemlélték és támogatták. Óriási pénzeket is elköltöttek az idegenek ellátására és szociális támogatására, miközben a helyiek biztonsága romlott, életminősége rosszabbodott. Az áldatlan európai biztonságpolitikai helyzetet kapcsán már nem kell brüsszeli, párizsi, berlini stb. tragédiákkal példázódni. Itt van a baj régóta a szerb-magyar határ övezetében is, s mint ahogy az európai nagyvárosokban is, úgy látszik, itt sem eredményes a fegyveres bandák felszámolása, a helyi lakosságra fenyegető veszély megszüntetése.

Óriási pénzek mennek el a biztonsági szolgálatokra, csak az eredmény nem látszik. Mert például hiába igyekeznek a szerb rendőrök (az ő életük is érték), ha lövöldöző migránsok utánpótlása kiapadhatatlan, mert az európai központ nem igazán védi Európa határait (nem csak errefelé, láthatjuk, mi történik Olaszországban is). Az orvostudomány nemzetközi együttműködése is óriási befektetéseket, nagy-nagy pénzeket igényel. A biztonságpolitika csakúgy. Mindkettő mérlege arról szól, hogy megmenti-e az emberéleteket, és segíti-e az emberek életminőségét.