Szemben jön velem egy alcím a Népszava Kultúra rovatában: „Nyersen, igazán, vérre menően rendezte meg Guelmino Sándor a Nem félünk a farkastól című darabot”... Az Újvidéken született színházi rendezőhöz kötődő eseményre elsősorban a neve miatt figyelek fel, majd a téma aktualitása kapcsán újból szomorúan állapítom meg, hogy a bántalmazás, a családokban valóságos háborúvá alakuló egymásközti csaták, tragédiákba torkolló dührohamok, a valóságot játszmákkal eltakarni akaró hamis mondatok nemcsak a színpadon, hanem elsősorban valahol itt a való világban is elhangzanak, folytonosan fenyegetnek és sorsokat pecsételnek meg.

Ezekben a napokban senki sem volt közömbös a szerbiai Bor körzetében meggyilkolt kétéves kislány, Danka Ilićről szóló hírek hallatán, amelyek ismételten felvetették a kérdést, milyen messzire tudnak elmenni a monstrumok és milyen mértékben illeti meg őket az ártatlanság vélelme. A hírek szerint a kislányt elütötte egy részeg sofőr, részeg útitársával együtt betette az autóba, majd amikor kiderült, hogy még él - és segíteni lehetne rajta - megfojtották, a testét pedig eltüntették, majd a bizonyítékok megsemmisítésében reménykedve átvitték egy ismeretlen helyre... A szörnyű tett elkendőzésében a tettesek családtagjai is segítettek. A gyilkossággal gyanúsított egyik férfinak, Dejannak a 40 éves testvére, Dalibor Dragijević - akit tettestárskét állítottak elő - meghalt a vizsgálati fogságban. A szintén tettestárs apát is elzárva tartotta a rendőrség, így ő a fogságban, az anya pedig a gyilkosság feltételezett színhelyéhez közel eső családi házukban szembesült azzal, hogy mindkét fiukat elveszítették: egyiket, mert a gyanú szerint gyilkos lett, a másikat, mert a szíve nem bírta, hogy gyilkosnak segített.

A kegyetlenség előtt értetelenül állunk. Meghalt egy ártatlan gyerek, akinek szülei e szörnyű tragédia árnyékában élik majd további életüket, s megsemmisült a monstruózus tett egyik elkövetőjének egész családja, holott csupán csak segíteniük kellett volna a világra kiváncsi, pillanatok alatt elkóborolt kislányon, amikor elütötték. Nincsenek szavak, nincsen magyarázat. A tettesek segítség helyett csak magukra gondolva az aljas játszmák egész sorát indították el: eltüntették a holttestet, aggódást mímelve színészi játszmát játszva részt vettek a kislány keresésében, megpróbálták megsemmisíteni a bizonyítékokat. Ezek után jogos a kérdés: ha lenne halálbüntetés, az vajon visszatartotta volna-e őket, mint ahogy ez a kérdés már felmerült a Szerbiában közelmúltban elkövetett tömeggyilkoságokkal való szembesüléskor is.

Magyarországon épp most közölték a hírt, hogy Győrben a jogrendben „három csapásként” ismert lehetőség alkalmazásával életfogytig tartó börtönre ítéltek egy férfit, aki megerőszakolt egy 11 éves fiút. Mivel a férfit korábban már kétszer elítélték hasonló bűncselekmény miatt, „három csapásként” jöhetett az életfogytiglan. Ami igazolt ugyan, de ezzel a törvényhozás azt is elismeri, hogy a korábban letöltött büntetések mit sem értek, a kétszeri szabadlábra helyezés csak újabb veszélyt hozott másoknak.

Az emberi útvesztők témáját Edward Albee Who’s Afraid of Virgina Woolf? (Nem félünk a farkastól) című, fentebb említett drámája már 6 évtizede ébren tartja, s bizonyára az Elizabeth Taylor és Richard Burton főszereplésével forgatott film is eljutott már mindannyiunkhoz. Az emberi játszmák képei, a manipulációk lehetőségének a halmazai jelennek meg előttünk s világosan látjuk, hogy - mai szóhasználattal - bántalmazó kapcsolattal állunk szembe, amely lelki-testi orvoslásra szorul.

A dráma megírása csupán néhány évvel előzte meg Eric Berne amerikai pszichológus sikerkönyvének, az Emberi játszmáknak a megjelenését. Berne tanításából kitűnik, hogy emberi kapcsolatainkban nem mindig viselkedünk felnőtt módjára, „énállapotainkban” sokszor a már beidegződött rossz reakciók vezérelnek. Ezt látjuk a bántalmazó kapcsolatot tükörként elénk varázsló drámában is a színpadon, és ha netán magunkban is felismerjük a „játszmát játszó kisgyereket”, tegyünk ellene a felnőtté válás érdekében.

Mint a színjátékokban, a való életben elkövetett cselekményekben is vannak figyelmezetető jelek. Az utóbbiak arról is szólnak, hogy a monstrumok köztünk is élhetnek, ezért jó ha tudjuk, hogy óvatos és előrelátó viselkedési formák kialakításával részben megelőzhetjük a bajt. Hiszem, hogy kisgyermekes anyuka mostanában még egy pillanatra sem hagyja magára csöppségét sem utcán, sem játszótéren, sem nyitott udvarban. Mert félnünk kell a monstrumok játszmáitól.