Szeretem elolvasni a Karikó Katalinról szóló híreket. Vele kapcsolatos képzettársításom nem a Pfizer-vakcina, hanem a biológiai felfedezés, amellyel az eddig gyógyíthatatlan betegségek gyógyítását megalapozta. Na és a fürdőszoba nélküli nádfedeles ház, aminek hangulatáról oly szeretettel beszél, utalva arra, hogy kislány korában milyen boldog volt a szegényes körülmények között is, mint ahogy a mi nemzedékünk közül is sokan a bezdáni nádas házakban. Szeretem a hírekből jól kivehető szálakat, hogy jószívvel kötődik a szülőhelyéhez és az egyetemhez, ahol a tudását megalapozta, és hogy a kényszerűnek tűnő kivándorlást Amerikába a sors jó fordulatának tekinti, ami jót hozhat hazájának is.

Az utóbbi időben Magyarországon a közbeszédben egyre többet foglalkoznak a külföldön dolgozó magyarokkal és az ide érkező idegen munkavállalók kérdésével. Főleg azok után, hogy Budapest utcáin az ételkihordók között nagy számban jelentek meg távoli országokból érkező fiatalok. Időnként rácsodálkozom én is a fiúkra és lányokra, akik a mobiltelefonjukkal a kezükben, hatalmas kék ételhordóval a hátukon kerékpáron rohannak úticéljuk felé, olyan félre eső utcákban is házhoz víve a meleg ételt, ahol bizonyára a legtöbb pesti sem találná fel magát. A szükség nagy úr, s ezek a fiatalok - legalábbis kívülről szemlélve őket - láthatóan magabiztosan végzik a munkájukat. A sajtó szerint pillanatnyilag legalább 6 ezer fülöp-szigeti, 2 ezer vietnámi és több, mint ezer kirgiz dolgozik Magyarországon, közülük kerülhetnek ki ezek a budapesti ételszállítók is, akikre helyiek és turisták is egyaránt gyakran felfigyelnek...

Nem csak a külföldön érvényesülő nagy tudósok, hanem a magunk vagy közeli hozzátartozóink sorsából mi magunk is átéreztük, hogy a külföldi munkavállalás lehetőségében mindig van valami sejtelmes, ígéretes, önmegvalósítás-kecsegtetés - mai divatos szóval élve: kihívás. Persze, az alapvető motivációt az ígért fizetésről szóló puszta számok, valamint a magunk és családunk életminőségének várt javulása jelenti. Emellett jelentkezik a tudásvágy és az ismeretszerzés lehetősége, amivel szintén él, aki csak teheti, és nem csak az egyetemi évek alatt, hanem később is, amikor a lelki szemek előtt megjelenik egy külföldi lehetőség. Főleg amikor úgy érzi, itthon kényszerhelyzetben van!

Most jelent meg egy adat, hogy Magyarországon 2010-től, a második Orbán-kormány kezdetétől számolva ezidáig 324 ezren távoztak küldföldre, közben 219 ezren vissza is jöttek. Mindezzel együtt legalább 700 ezer magyar dolgozik külföldön. A német belügyminisztérium becslése szerint - tekintettel arra, hogy sokan még a jugoszláv időkben váltak Gastarbeiterré Németországban -, a mai Szerbia területéről ott élők száma 400 és 800 ezer között mozoghat.

Beleélve magunkat a statisztika mögött rejlő emberek sorsába, szinte természetesnek vélhető a folyamat, hogy van, aki most megy el, és van, aki most jön vissza. A döntés az övék, mint ahogy az EU-s szabad mozgás és szabad munkavállalás joga is - amivel Szerbia esetében mostanában a kivételezett szakemberek élhetnek. Viszont, Szerbiából fontos célponttá vált Magyarország, ahol jelenleg 5 ezer szerb állampolgár dolgozik, ám a statisztika bizonyára nem mutatja ki a kettős állampolgárokat, különösen azokat, akik napi vagy heti ingázással lélekben már eltörölték a határokat (ha fizikai értelemben, sajnos, nem is) - merthogy elvben ők is szabadon mozoghatnak a két ország között.

Ahogy leírom a szabad mozgás fogalmát, jut eszembe, hogy őseink évszázadokon át (tisztelet a nemesi származású kivételeknek), nem mozoghattak szabadon. Werbőczy István 1514-ben megírt Hármaskönyve a nemesi Magyarország szokásjogait vette számba, éltetve a rendeket és a jobbágyok röghözkötöttségét, aminek majd csak az 1848-49-es szabadságharc és forradalom vetett véget. A folyamatot Széchenyi István alapozta meg, aki - felismerve a feudális rendszer hibáit - (végre) elutasította a jobbágyság és a röghöz kötő kötelező robotmunka fenntartását. Neve a minap a Karikó Katalinhoz kötődő, április 16-ai szívet melengető szegedi esemény kapcsán ismétlődött több információban, lévén, hogy - tudósítások szerint - Fendler Judit, a Szegedi Tudományegyetem kancellárja Széchenyi István tettéhez hasonlította Karikó Katalin Nobel-díjas tudósunk döntését, hogy a díjjal járó fél millió dollárt a szegedi egyetemnek adományozza.

Széchenyi 1825-ben birtokainak egyéves jövedelmét ajánlotta fel a közjó javára, és korában példát állított más gazdag emberek elé is. Karikó Katalin tudását és tudományos munkásságát magyar földön alapozta meg és külföldön nyert világraszóló elismertséget, de minden gesztusával - ezzel az adománnyal is - a hazához való ragaszkodás példáját mutatja elénk. Hát ezért szeretem olvasni a róla szóló híreket. Mint ahogy jó tudni, hogy a külföldön dolgozó szeretteink és ismerőseink is feltalálják magukat, és jó érezni a felszabadultságukat, amikor haza látogatnak.