A Miért?Warum? című könyvem megírását az újságírói tehetetlenség felismerése motiválta. Halála után értesültem arról, hogy egy Németországban élő hölgy - akinek az életéből barátnőm által sok részletet ismertem - új hazájába a járeki haláltáborból való szabadulása után távozott, cipelve annak a terhét is, hogy a táborban tízszer megerőszakolták. Arra már nem volt lehetőség, hogy ő maga beszámoljon arról, mi történt a jugoszláviai németek kollektív megbüntetése céljával létrehozott lágerben, de a történtekről apró részletekbe menően sokat tudott a barátnőm, alapot adva egy regény megírásához.

A háborúban mindenki áldozat, férfiak, nők, gyerekek. A nők úgy is, mint a hibrid hadviselés eszközei, tárgynak tekintett személyek, akiknek megbecstelenítésével népcsoportot, nemzetet lehet megalázni, több generációra szólóan elbizonytalanítani.

Friss hírnek számít ma is az a tavaly novemberben közzé tett dél-koreai bírósági ítélet, amelynek értemében Japánnak 16 idős, 90 év körüli nő számára kártérítést kell fizetnie. Ezek a nők ma is élő sorstársai annak a 200 ezer dél-koreai lánynak, asszonynak, akiket a második világháború alatt japán katonák szexuális rabszolgaként használtak. Bár túlélték a háborút, ők már képtelenek voltak normális életet élni.

Mint ahogy „normális életük” mögött egész életen át hordozták fel nem dolgozott traumáikat azok a közöttünk élt/élő nők is, akiket a második világháború végén a mi tájainkon erőszakoltak meg az ide érkező felszabadítók. Vagy mint fentebb: a felszabadítók által létrehozott lágerek őrei.

Az áldozatok életérzését magyar nyelvterületen senki sem írhatta le hitelesebben, mint Polcz Alaine (1922-2007) Asszony a fronton című életrajzi regényében, amelyben leírja, milyen borzalmakat követtek el a szovjet katonák a civil lakosság ellen. Megerőszakolták őt is. Aztán, amikor jött a felelősségrevonás, ő nem vallott az erőszakoló ellen, mert tudta, hogy ez esetben a katonát kivégzik. Az áldozat megvédte a tettest. (Az emberi nagyság határtalan, mint ahogy égbekiáltó szörnyűséget hoz a gonoszság is.) A könyv most olaszul is megjelent, a bemutatója a magyar média szerint (Kiricsi Gábor cikke a hvg.hu-n) ez év júniusában volt Milánóban, ahol a tartalom ismertetése után felszólalt egy orosz diplomata, azzal a panasszal, hogy az ilyen történetek a történelem átírását jelentik és démonizálják az Orosz Föderációt. Merthogy nem biztos, hogy oroszok voltak a nőket megerőszakoló elkövetők, hiszen a szovjet hadseregben, például, ukránok is harcoltak.

Így, a jelen politikai viszonyok vonatkozásában válik hangsúlyozottabbá az elkövetők nemzetisége, mint az áldozatok szenvedése és életük tönkre tétele.

A témán gondolkodva kerestem elő a komputeremben Agatha Schwartz zombori származású, Ottawában dolgozó, a közép-európai irodalommal és kultúrával, többek között a trauma narratívájával foglalkozó egyetemi tanár cikkét, amelyet egy kanadai folyóiratban jelentetett meg angol nyelven 2018-ban az én fentebb említett regényem és Végel László Neoplanta, avagy az Ígéret földje című városregénye kapcsán: https://hungarianstudies.org/wp-content/uploads/2019/05/HSR_2018.pdf

A fókusz az erőszakot elszenvedett nők traumái a cikk elemzésében is. Megnevezettek az elkövetők is, jómagam a tettesek által elhangzott szerb szavakat idézem, mégsem azonosítom nemzeti hovatartozással, hiszen a partizánok között ki mindenki lehetett, mint ahogy a Neoplantában az Újvidék központjában orgiázók között is...

És akkor a Milánóban felszólaló orosz diplomatához visszatérve: lehet a diplomácia érdeke és dolga, hogy sok szempontból világítson meg múltbéli bűnöket. Tegye, ha ezzel nem vonja kétségbe, hogy az áldozatok valóban áldozatok voltak. Mert tudni kell: a tettesek nemzeti hovatartozása még nem jelent felmentést az elkövetett bűnök alól, de azokat sem menti fel, akik hagyták, hogy a bűnök megtörténjenek.

Mindez összességében pedig arról szól, hogy a háború embertelen.