Április 16-a a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja. 2000-ben, az első Fidesz-kormány idején határozott az emléknap bevezetéséről az Országgyűlés. 1944-ben ezen a napon kezdődött meg üldözött honfitársaink gettósítása, amelyet a deportálás követett.

A magyar zsidóság tragédiája a deportálások előtt, mellett és után több színtéren is kibontakozott, s ezek közül az egyik a munkaszolgálat volt. A szerbiai Bor munkatáborban magyar munkaszolgálatosok ezrei dolgoztak. 1944 kora őszén a partizánok elől két lépcsőben elindított több ezer munkaszolgálatos közül 1944. október 7-én Cservenkán ezer főt, a következő napon pedig a Cservenka utáni útszakaszon még 400 főt gyilkoltak meg az SS tagjai. Végül a délszláv muzulmán SS-alakulatnak adták át az őrzést. A tömeggyilkosságokat néhányan túlélték. Volt olyan, aki a tömegsírból, a gödörből menekült meg: "Reggel kivilágosodás után valaki a hullák közül megszólalt, hogy a hadnagy úr mentsen meg. Biztosan olyan helyen feküdt, hogy a rézsű tetejét lehetett látni, ahol Száll nevű hadnagy pár keret tag kíséretében állt. A hadnagy válaszolt, hogy jöjjön ki és ha van még valaki, aki él a hullák között jöjjön ki az is. A hullák közül 16-an jöttünk ki,erre azért emlékszem, mert kivittek bennünket a téglagyár területéről az országútra, ahol a velünk Borban lévő jehovás [Jehova Tanúi] század volt felsorakozva. Ott álltunk egy rövid ideig, amikor megszólalt valaki, nem tudom, hogy ki, hogy a zsidók meneküljenek, mert jönnek vissza a svábok." Egy másik munkaszolgálatos, Bondy Endre már a gyilkolás kezdetén elmenekült. Visszaemlékezéseivel emlékezünk a meggyilkoltakra, és az embermentésben segítséget nyújtókra.

„A hadapród beszélgetni kezdett egy acélszürke uniformissal. Fáradtan figyeltem oda. De egy pillanat töredéke alatt éber lettem. Acélszürke egyenruha! Német! Jobban körülnéztem. A keretet kerestem. Sehol. Se Hoske tizedes úr, aki Pancsován eladta kronométerét két kenyérért, hogy szétossza az éhesek között, s a szakaszvezető úr, aki megmentett a kikötéstől, de még Zbranák őrmester úr, a falánk, embertelen alak sem volt ott. […] Eltűntek. Senki, csak ez a német. Elégedett vigyor az arcán. […] Ordibálásra ébredtem. Körülnéztem álmos pillantással. Itt is, ott is riadt fejek emelkedtek az ablakon beszűrődő ritka fényben. […] Hirtelen két lövés dörrent. […] – Sorakozó! […]

- Te…! Itt tömeggyilkosság készül. Ezek mindnyájunkat lemészárolnak.

- Kik azok az ezek? A keret?

- A keret alighanem megszökött. Németek vannak itt. SS-ek. Legyilkolnak bennünket.

- Rémeket látsz… Magyar felségterületen? Ne tréfálj!

- Hát akkor mik ezek a lövések? Ezek a szabályos időközben elhangzó lövések?

[…] És most egy hagymázas óra következett. Lábdobogás…ordítozás…trappok…jajgatás és jaj…lövés…lövés…újabb lövés. Iszonyat. De hirtelen felnyílt a nagy ajtó és nyílásában, messze a terem végén árnyékok jelentek meg. Ketten, hárman. Derékszíjakkal, pisztolyokkal csapkodtak jobbra, balra. – Raus! Raus! – hangzott az ordítozás és mi tébolyodottan engedelmeskedtünk. […] Éles hang, a Tálas hadapród úré harsant fel. – Sorakozó! Nyüzsögve, engedelmesen tolkakodtunk, iparkodtunk. Rendkívül katonásan adminisztráltuk saját halálunkat. […]

Egy pillanat alatt eszméltem. Most…most… - mondtam magamban, - most van itt a nagy perc. Most meg kell halni. És nagyon nagy ürességet, rettentő hideget éreztem a gyomrom táján. Felnéztem. Oldalt egy horvát SS legényt láttam lövésre kész fegyverrel, gólemi mozdulatlanságban. A sor mellett egy eddig ismeretlen keretes állt. Csöndes, szinte jóságos szóval intézkedett. […] – No emberek… szépen, rendben…hatosával…no, emberek! […] A sor hirtelen lökést kapott hátrafelé. Testek estek nekem. Kis zűrzavar, kapkodás keletkezett. A tömeg takarta az SS embert. Zsebemben levő irataimat kidobtam a földre. Ránéztem másik kezemben szorongatott kabátomra. Jó látszott rajta a sárga csillag. Odavágtam az iratok mellé. Nagy lélegzetet vettem és ugrottam a két téglarakás közti árnyékba. […] A téglagyár mellett, közvetlen közelben a domb tetején szőlő terpeszkedett. Gyorsan behúzódtam és figyeltem. Tovább, csak tovább! […] Sötét ház merült fel az éjszakai szőlőben. Odaléptem, megvertem az ablakát. Kis várás után megszólalt egy hang: - Wer ist das? Mint akit kilőttek, úgy futottam neki az ösvénynek. Csak mentem, mentem…. Újabb ház talán egy kilométernyire a másiktól. Ez is a szőlőben. Odalopakodtam, benéztem. Vékonyka asszony állt a tűzhely mellett. Kopogtam. Ki az? – kérdezte magyarul. Engedjenek be – rimánkodtam és már nyílt az ajtó. Csodálkozó tekintet fogadott. Nyílt az ajtó, csöndes, idősebb magyar lépett be. Ő is szótlanul nézett vizes ruhámra. – Kérem, - kezdtem dadogva, - szökött munkaszolgálatos vagyok. Segítsenek. - Mit akar? kérdezték egyszerre, de úgy, hogy mind a kettő felém lépett egy aprót. Csak úgy áradt belőlük a segíteniakarás. Leültettek, etettek. […] Mikor a végén voltunk, a hallgatag férfi megtörte a csöndet. – Hát én azt mondom, maradjon itt az úr. Mi elbújtatjuk. Néhány nap az egész. Megköszöntem, de továbbmegyek. Az ember csöndesen ingatta a fejét. – Merre meneküljek? Honnan várhatóak az oroszok? Hát ha valahonnan, akkor délkeletről, - felet csöndesen, de helytelenítően az ember. Kurta köszönés nekiiramodtam.

[Menekülés közben újabb házhoz ért.]

Lassan, fáradtan a házhoz mentem. Csöndesen köszöntem. A férfi és az asszony egyszerre vetették arra a fejüket. Láttam, hogy errefelé ritka a vendég. – Menekült munkaszolgálatos vagyok…segítsenek. Az asszony vad sírással csapta kezeit a szeméhez. Ijedten néztem rá. – Jaj nekünk, jaj nekünk… - és rázta a zokogás. – a téglagyár udvarán ötszáz zsidó fekszik arccal az égnek…mind halott…jönnek az oroszok, minket ölnek meg érte.

Honnan tudhatta meg ilyen hamar? Hogy száll a hír itt, a puszta földeken? Nem tudom. Férje csitítólag tette rá a kezét. – Jó estét, köszönt felém. – Sose féljen, itt jó helyen van. Mit adjunk? Szegények vagyunk, de megfelezzük.

Négy nap telt el így. Ötödik nap délelőtt felfigyeltem. – Menjen, menjen! Hallom, SS-ek jönnek ki a határba, farkaskutyákkal. Szökevényeket keresnek. […] Gyorsan kapkodtam. Kilenc napig mentem kelet felé. Kézről kézre adtak. Szerbek, magyarok, véletlenül odatelepült lengyel asszony, hitehagyott sváb orvos, aki élete veszélyeztetésével őrködött Bácsfeketehegyen álmom fölött. Még kétszer álltam fegyverek csöve előtt. Furcsa emberségből mentettek meg egyszerű honvédek a folyamőr puskagolyótól. Keresztútnál épült csárdában összevont szemöldökű kocsmáros semmit sem kérdezett, megebédeltetett, arra járó kocsira tukmált. Elhagyott csángófaluban bőgtek a tehenek.”

^{(Forrás: Csapody Tamás: A cservenkai tömeggyilkosság, illetve a Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékhely gyűjteménye)}