Aki olvasta Az éhezők viadala című regényt (vagy látta a belőle készült filmet), nem lepődik meg azon, hogy a szerb politikai színtéren időről időre – sőt, gyakran – valami hasonló történik. Az éhezők viadala egy posztapokaliptikus disztópia, amelyben a fejlett és gazdag Kapitólium irányítja és kizsákmányolja a korábbi Egyesült Államok tizenkét körzetét. Egy sikertelen felkelés után a Kapitólium sajátos véres adót rótt ki a körzetekre: évente egy fiú és egy lány küzd meg életre-halálra. Suzanne Collins szerzőt a théseuszi mítosz, a római gladiátorjátékok és a modern valóságshow-k ihlették – ez utóbbi könnyen alkalmazható a „szerbiai éhezők viadalára”: a politikai kontextusban gyakran előforduló éhségsztrájk-fenyegetésekre, vagy azok alkalmi megvalósítására,írja a NIN.

A "tanulni vágyó diák" esete az éhségsztrájkkal

A legutóbbi ilyen példa a hatalmi körök rokonszenvét maradéktanul élvező „tanulni vágyó diákok” esete. Egy csoport, élükön Miloš Pavlović orvostanhallgatóval, már hosszabb ideje a belgrádi Pionír parkban táborozik, válaszul az „oktatást akadályozó diákokra” – azokra, akik hónapok óta blokád alatt tartják az egyetemeket, előbb az újvidéki vasútállomás előtetőjének összeomlása miatt, most pedig előrehozott választásokat követelve. A Pavlović vezette csoport az utóbbi hetekben több alkalommal felvetette, hogy éhségsztrájkba kezdenek, amennyiben az állam nem biztosítja számukra a visszatérést az egyetemekre. Bár június 1-jére hirdették meg az akció kezdetét, azt végül Vidovdanra (június 28.), a szerbség egyik legnagyobb ünnepére halasztották Aleksandar Vučić államfő kérésére, aki az egészségükre hivatkozva kérve kérte őket, álljanak el ettől a szándékuktól. Vučić az éhségsztrájktól végül (első szóra) elálló diákokkal folytatott beszélgetés során nem hagyta ki a lehetőséget, hogy elmondja: a „blokádot fenntartó” tiltakozó egyetemistáj csoportos éhségsztrájkot és különféle egyéb, fondorlatos trükköket terveztek.

Ahogy a Pionír parkban táborozók vezetője, Miloš Pavlović az állami média kameráinak kereszttüzében megfogalmazta, ez részükről nem politikai performansz, hanem az igazságtalanság elleni „végső, elszánt lépés”. Valójában ezzel azt is elmondta, miért is van nálunk „éhségsztrájk-infláció”, miért váltak hiteltelenné ezek a lépések: egészen egyszerűen azért, mert ezek többnyire politikai performanszok, nem pedig „a halálra elszántság gyakorlati formái”, ahogy annak idején George Bernard Shaw fogalmazott.

Szerencsére a szerb „éhezők viadalai” nem végződtek úgy, mint Bobby Sands és hat IRA-tag esete, akik életükkel fizettek a brit börtönökben folytatott sztrájkjaikért. Remélhetőleg ilyen sosem történik nálunk. De nem is értek el olyan sikert, mint Mahatma Gandhi akciói, amelyek a brit gyarmati hatalom elleni küzdelem szimbólumaivá váltak.

A fenti két véglet a szerbiai éhségsztrájkok egyikére sem jellemző, mert az éhezésbe kezdők elszántsága eleve kétséges. Ez a gyakori alkalmazásukból is kitetszik, ami egy extrém, a végső elkeseredettséget, a cél elérését más módon nem látó módszert banálissá tesz. Amikor viszont valódi elszántság mutatkozik, a közvélemény a "farkast kiált” effektus miatt már nem is veszi komolyan. Így, ha egy politikai tábor éhségsztrájkkal fenyeget, az ellenfél gúnyt űz belőle, a szerbiai körülményeknek megfelelően, gyakran ízléstelen módon. Sok példa volt erre: Tomislav Nikolić esete, Miroslav Aleksić „szigorú böjtje” vagy a „tanulni vágyó diákok” legutóbbi esete.

Az éhségsztrájk, mint a halálra elszántság gyakorlati formája

George Bernard Shaw szerint az éhségsztrájk „a halálra elszántság gyakorlati formája, a kiszabott büntetés elkerülése érdekében.” „Ésszerű kormány ezért nagyon óvatos lesz bármilyen büntetés kiszabásakor, mert éhségsztrájk esetén arra kényszerülhet, hogy önmagát és a jogrendet teljes abszurddá tegye a feltétel nélküli meghátrálással, vagy végrehajtsa a büntetést, és ezzel vállalja a felelősséget az áldozat haláláért a közvélemény előtt” – írja Shaw. Ez a meghatározás politikai kontextusban is érvényes, ezért is tekintik az éhségsztrájkot extrém politikai módszernek. Tehát ha egy politikai célú éhségsztrájkoló szándékát a végsőkig viszi, a vele szemben álló politikai fél fog felelőssé válni. Ha viszont enged, és a sztrájkoló eléri célját, akkor politikai vereséget szenved.

Az extrém módszerrel való fenyegetés azonban Szerbiában már banálissá vált, inflálódott ez is, és a módszer súlytalanná válásához vezetett, mondja a NIN-nek nyilatkozó Dejan Bursać, a Filozófiai és Társadalomelméleti Intézet kutatója. Példaként említi Vojislav Šešelj hágai éhségsztrájkját vagy a „sztrájk a sztrájk ellen” helyzeteket – amikor ellenzéki és kormánypárti politikusok egymást váltva éhségsztrájkoltak (2020-ban a hatalmi koalícióhoz tartozó Miladin Ševarlić, Boško Obradović, Aleksandar Martinović, Sandra Božić; 2023-ban az ellenzéki Szabadság és Igazságosság Pártjának három képviselője).

Bursać szerint a közvélemény itthon már nem tekinti extrémnek az éhségsztrájkot, mert nem jártak halálos következményekkel, mint nyugaton. Nálunk nem sokkolja a társadalmat. Ez változhatna, ha a blokád alatt álló diákok valóban sztrájkba lépnének – mert a közvélemény őket még mindig „saját gyermekeinknek” tekinti.

Másrészt a (a hatalom által létrehozott csoport) „2.0 diákok” esetleges éhségsztrájkja nem váltana ki hasonló empátiát, mert még a kormánypárt szavazóinak is világos, kik ők és miért vannak ott – mondja Bursać.

Jogi, orvosi és etikai kérdések

Az éhségsztrájk nemcsak politikai, hanem jogi, etikai és orvosi probléma is. Egyrészt ott az egyén szabad akarata, másrészt az orvos kötelessége, hogy életben tartsa a pácienst. Börtönsztrájkok esetén alkalmazzák a Máltai Nyilatkozatot és a WHO 1975-ös nyilatkozatát, amelyek kimondják: épelméjű rabot nem szabad kényszerrel táplálni.

Szabad emberek esetén a helyzetet az egészségügyi törvények szabályozzák, melyek értelmében a páciens (az éhségsztrájkoló) maga dönt az életéről, kivéve, ha másokat veszélyeztet. Csak akkor alkalmazható kényszerkezelés (beleértve a mesterséges táplálást), ha eszméletét veszti.

Az elmúlt évek "nagy" szerbiai éhségsztrájkolói

2011-ben a Szerb Radikális Párt tagjából államelnökké avanzsált Tomislav Nikolić kezdett rövid ideig tartó, ám látványos éhségsztrájkba. Rendkívüli választásokat akart, de szándékától Irinej pátriárka kérésére elállt.

2020-ban a szerb parlament lépcsőjén ülve éhező Miladin Ševarlić (független képviselő) és Boško Obradović (a Dveri parlamenti képviselője) tiltakozásukkal azt akarták elérni, hogy a parlament tűzze napirendre Koszovó kérdését. Erre válaszul Aleksandar Martinović és Sandra Božić (a Szerb Haladó Párt képviselői) ellenéhségsztrájkba kezdtek.

2023-ban Marinika Tepić, Danijela Grujić és Jelena Milošević (a „Szerbia az erőszak ellen” tömörülés képviselői) a hatalmat vádolták meg a feltételezett szavazatlopással és ezért döntöttek a tiltakozás e radikális módja ellen.

Miroslav Aleksić (a Néppárt képviselője) nem lépett éhségsztrájkba, mivel ezt tiltja a vallása, de „a legszigorúbb böjtöt” kezdte meg.

Uglješa Grgur (a Szerb Haladó Párt képviselője) 2023-ban éhségsztrájkba kezdett válaszul a „Szerbia az erőszak ellen” képviselőinek akciójára; hivatalos indoklása szerint a „választói akarat és a szerb elnök védelmében”.

2024-ben Novica Antić, a Katonai Szakszervezet elnöke, előzetes letartóztatásban kezdett éhségsztrájkba, ahol sikkasztás gyanújával tartották fogva.

Ugyanebben az évben Goran Vesić építésügyi miniszter, éhségsztrájkba lépett tiltakozásul amiatt, hogy őrizetbe vették az újvidéki vasútállomás előtetőjének leomlása ügyében. Mielőtt igazán éhes lett volna, szabadlábra helyezték.