Ez a szerencsétlen orosz-ukrán háború a maga puszta valóságában számos múltban eltemetett érzelmet hoz felszínre. A délszláv háború emlékét is, aminek direkt következménye volt a vajdasági magyar közösség létszámának drasztikus csökkenése. Az állami gondatlanság okán is jelentkező menni vagy maradni örök drámája korábban is jelen volt, de azt Jugoszlávia véres szétesése a végsőkig tragikussá tette. Amikor elkezdődött ez a mostani háború, tudtuk, hogy Kárpátalján sem lehet másképp.

Friss hír, hogy az ukrán rendőrség előzetes letartóztatásba helyezte azt a férfit, akit a palágykomoróci görögkatolikus templom felgyújtásával (annak kísérletével) vádolnak, ráadásul őt terhelik a templomfalára felírt cirill betűs (időközben lefestett) üzenet magyarok ellen uszító tartalmáért is. Palágykomorócról sohasem hallottam eddig. Két település egyesítésével létrejött pici falu, közel Ungvárhoz, mintegy 800 lakossal, akik között 80 százalék a magyar. Érthető, hogy az uszító üzenet, miszerint „késhegyre a magyarokkal” és „magyarok takarodjatok” nyugtalanságot váltott ki bennük, mint ahogy mindannyiunkban, akik a világhálón gyorsan elterjedt fotókat láttuk a gyűlöletkeltő üzenetekről. Itt Vajdaságban pedig ismét eszünkbe juttatta a délszláv háború szörnyűségeit, a háború után következett nehéz éveket, a magyargyűlölő cirillbetűs feliratokat, az átfestett többnyelvű helységnévtáblák baljós üzeneteit, a magyarveréseket – amelyek során nem egy áldozat kórházban kötött ki.

Egy másik, szintén Kárpátaljáról érkezett friss eset pedig az itteni mozgósítások, a délszláv háborúba elhurcolt magyar fiatalok tragikus sorsának érzelmeket felkavaró emlékét is felidézi. Sebestyén József, a katonának elhurcolt 45 éves beregszászi férfi július 6-án kórházban bekövetkezett halálát a család, majd a politika és a média is összefüggésbe hozta a katoságban történt bántalmazással. Ez esetben is – nagyon helyesen - vizsgálat indult az ukrán hatóságok részéről, ám feltételezhetően nem fogják elismerni a fizikai bántalmazás a tényét. A bizonyítékok szolgáltatásába most már a nagy EU-ból bekapcsolódott az Euronews európai hírcsatorna forgatócsoportja is, megszólaltatván egy olyan kórházi ápolót, aki szerint az elhunyt testén nem voltak ütések nyomai.

De a kép nem teljes. Most egyelőre a közelmúlt fenti két esete kommentálásainak során két véglettel találkozunk. Az egyik oldalon kész tényként kezelik, hogy a bántalmazások és uszítások ukrán részvétellel történtek, a másik oldal szerint viszont a magyar kormányzat által szervezett politikai manipulációról van szó, és ez része annak az ukrán-ellenes politikának, amit a magyar kormány folytat. Utóbbi közé sorolhatók azok a vélemények is, amelyek ugyan nem állítják, hogy a magyar kormányzatnak közvetlen köze lenne a fenti szomorú esetekhez, de azokat mégis a kormányzati politika következményeként könyvelik el. Ha a magyar kormány jó viszonyt ápolna Zelenszkijjel, akkor az ukránok is jobban bánnának a kárpátaljai magyarokkal – vélik.

A két eset körüli találgatások jók a politikai vitákhoz, de elkerülik a lényeget. A lényeg pedig, hogy az az állam felelős a kisebbségért, annak megmaradásáért és életminőségéért, ahol a kisebbségi közösség van. Adott esetben a kárpátaljai magyarok Ukrajnában, ahova odaosztották őket. Érdekesmód, a nemzetközi politikában nem hallani sehol még egészen halkan sem a kérdést, hogy egyáltalán miért sorozza be katonának a mostanában becsült szám szerint 30 milliós Ukrajna az alig 100 ezer főnyi magyar közösség férfi tagjait? A nagy többségi nemzet egy parányi kisebbség fiaival akar győzedelmeskedni?! Mint ahogy Jugoszlávia szétesésekor is. Az egyik oldalon a szerb katonaság a vajdasági magyarok, a másik oldalon a horvát ellenállók a baranyai és drávaszögi magyarok hadba hurcolásával és értelmetlen halálával akartak háborút nyerni – közöttük számos 18 évessel, akiket még ki sem képeztek -, miközben annak kimenetelét mégiscsak Daytonban döntötték el a tárgyalóasztalnál.