Megcsináltam az emlékképet július 7-ről, a napról, amikor látványosan és erőfitogtatva az új magyar kormány alig valamivel több, mint 50 napja után leállították az M1 állami televíziós csatorna és a Kossuth Rádió műsorának a sugárzását.

Ritka sajtótörténeti nap volt ez, aminek sokan örültek – mint a közösségi oldalakon jegyzett kommentárokból kiderült. Én nem. A Kossuth Rádió határokon túl is vehető adásai mellett nőttem fel, itt tanultam meg felismerni a magyar költők legszebb verseit, a színházi közvetítések által a drámairodalom remekeit, a komolyzene legkülönösebb darabjait – és nem mellesleg a világ történéseiről szóló magyarázatok is sokat segítettek megérteni az eltérő motivációk hátterét. Ha az új hatalom hibát talált a műsorpolitikában, a teljes adás leállítása (behelyettesítése a Bartók Rádióval) korlátozott látószögű lépés, és az én értékelésem szerint pofon nem csak a jelen, hanem múltunk irányába is. Az M1 műsoraival már más a helyzet, az elsötétített képernyő mégis szomorúsággal töltött el, mert mindenek előtt egyetlen egy dolgot üzent elsősorban: a hatalom az hatalom, megteheti amit megtenni akar. (Tudom, ez az érvelés puszta tautológia, ám ha visszakanyarodnánk a Tisza választási kampányában az állami médiában dolgozó újságírók felé kimondott fenyegető szavakig, azt is kimondhatnánk, hogy a politikai bosszút jelző „ígéretek” most értek be és a birodalom most vág vissza.)

Azok után, hogy a Tisza-kormány új vezetőket nevezett ki az állami médiaház élére, várhatóak voltak a drasztikus intézkedések, de ilyen mértékű megalázó lépés kiagyalásához heves negatív érzelmekkel irányított elmére volt szükség. Az adás leállításáról megfogalmazott szöveget értelmezni is nehezen lehetett. Valakik megállapítják, hogy a közmédia nem hazudhat, majd többes számban bocsánatot kérnek, hogy éveken át mégis hazudott (a közmédia, vagyis valakik), majd ugyancsak többes számban valakik azt kérik, hogy a hírszolgálat átmeneti szüneteltetése ellenére maradjunk velük. Kikkel vajon?

Az adás leállítására mindenki odafigyel, az események irányítói a háttérből rendszerváltást és forradalmat kiáltanak, a hírműsor szüneteltetése után a műsorszórást folytatva a Tisza-kormány által kinevezett új vezetők az 1956-os forradalmat idéző, 19 óra 56-kor indított A tanú című remek rendszerkritikus filmmel kezdenek. Ügyes fricskaként nyilván az előző Fidesz-hatalom visszásságaira kívántak utalni. Csupa politika.

Sokan csak ritkán néztük az M1-et. Ha viszonylag objektív képet szeretnénk akár a magyarországi, akár a szerbiai történésekről, legalább hét-nyolc hírportál átfutására volt szükség eddig is, ha pedig a Fidesz berkeinek történéseire és hangulatára voltunk kíváncsiak, akkor inkább a HírTV nyújtott segítséget. A közszolgálati televízió, amilyen az M1 is, elsődleges feladata a hiteles és sokoldalú tájékoztatás, a lehető legtöbb hírforrás információinak a közvetítése, s nem utolsó sorban mindazon közérdekű hírek közérthető továbbítása, amelyek a polgárt szolgálják, hogy eligazodjon politikában, szolgáltatásokban, törvények útvesztőiben... Az új magyar kormány szerint az M1 nem tett eleget ennek az elvárásnak, ahogy a képernyőre ki is írták: „hazudott”. Ezen üzenet szerint az ott dolgozók közül kollektíve mindenki - amit az új hatalom képviselői a hírműsorok totális leállításával nyomatékosítottak -, így az egyéni elbocsátások mellett a kollektív megszégyenítést is az eddig ott dolgozók mindegyikére vonatkoztatták. S ezzel eljutottunk odáig, hogy a rendszerváltásnak nevezett változások gyűjtőfogalma alá a kollektív büntetés is belekerül. Nemcsak itt, a médiában és az újságírói szakmában, hanem a szóban terjedő hírek szerint az Orbán-kormányok alatt az elmúlt 16 évben karriert kezdő, valamely állami vállalatban a szakmájában kiteljesedő szakemberekre vonatkoztatva is, akiknek ugyancsak inog a széke – ha nem is ilyen látványosan, mint az állami média újságíróié. (A nagyvállalatok vezetőinek lecserélése ebben a folyamatban szinte magától értetődő.)

A leváltások és az új káderek csillogásai erősíthetik ugyan az új hatalom fényét, és mint minden kormánynak, a Tiszának és Magyar Péter miniszterelnöknek is meg kell adni az első 100 nap türelmi időt az első teljesítmények elbírálásáig, de a mostani képek és a kifelé mutatott módszerek összességében csak hatalomról és nem építkezésről szólnak.