Olvasom, hogy Ausztriában sokan nem tudják, hogy ki a szövetségi kancellár, a minisztereket pedig összekeverik, annyira nem érdekli őket a politika. És ha az égi csatornák közt válogatva véletlenül a bécsi közszolgálati tévé híradójára kattint az ember, az sem Werner Faymann kancellár nyilatkozatával kezdődik, hanem valamilyen közérdekű információval. Ahogyan a fáma szerint úgy általában a svájciak sincsenek tisztában azzal, hogy pillanatnyilag ki is tölti be a szövetségi elnöki posztot országukban. Nem törődnek a politikával, végzik a munkájukat (szerencsére, van nekik), ahogyan vezetőik is, akik talán azért nem állnak állandóan fókuszban, mert egyszerűen nincs idejük közszereplésre.

Szöges ellentétben a mi viszonyainkkal. A megrögzött honi híradófüggő fel tudná sorolni a miniszterelnök egész ruhatárát a pulóverektől a nyakkendőkig, annyit szerepel a médiában. Őt látjuk az árvízkárosultak mentése közben, ő ismerteti az elhalálozottak listáját, saccolja meg a keletkezett károkat, leckézteti munkatársait a nagy nyilvánosság előtt, találkozik külföldi államférfiakkal, száll vitába a kritizáló ellenzékkel a parlamentben. Még azok is, akik politikai előélete miatt, enyhén szólva, nem szimpatizálnak vele, megenyhülnek ekkora buzgalom láttán, talán meg is sajnálják. Ekkora terhet vállalni nem mindennapi teljesítmény: mint a szkupstinai vitában hallhattuk, az árvíz napjaiban például huszonkét órát volt talpon! Miközben az őt kritizáló Zoran Živković volt kormányfő vadonatúj luxusautójával parádézott. Ahelyett, hogy a homokzsákokat rakta volna a gátakon. Ha én lennék a helyében, rögtön megválnék a drága járgánytól és a föld alá bújnék szégyenemben.

„Miközben én naponta huszonkét órát tevékenykedtem az árvízvédelemben, láttuk, hogy ön az új limuzinjával kérkedett. Ez a különbség köztem és ön között!”, vetette keményen kihívója szemére a miniszterelnök. Ha egyszer tankönyv készül demagógiából kezdő politikusok számára, ez a mondat nem maradhat ki belőle.

Ha el is tekintünk attól az apróságtól, hogy egy ennyire elfoglalt vezetőnek hogy van ideje még azt is számon tartani, hogy az ellenzékiek közül ki mit csinált a katasztrófa alatt, beleértve az élvhajhász életmódra hajlamos Živkovićot is, az azért elégé elgondolkodtató, hogy a kormányban ilyen részleteket is nyilvántartanak. Talán azért, hogy alkalomadtán felhasználhassák az illetők ellen. Viszont éppen azért, mert ennyit fáradozik, ennyire kiterjed a figyelme mindenre, politikusunk nehezen tűri a bírálatot. A kormányellenességéről ismert Pešćanik munkatársai azt állítják, hogy a belgrádi média szelektálja az információkat (ha a mi médiánkat ismernék, nyilván azt is oda sorolnák), a hírportálokról pedig újabban tucatjával tűnnek el a kritikus hangvételű bejegyzések. Köztük az az írás is, amely alapos elemzés után tíz pontba foglalta Aleksandar Vučićnak az árvízhelyzettel kapcsolatos téves lépéseit, és emiatt lemondását követelte. „A cenzúra vírusa pusztít a szerbiai interneten”, állapítja meg egy másik portál. A Pešćanik követeli, hogy szüntessék meg a szabad véleménynyilvánítás elleni támadásokat.

A kormányfő környezete valószínűleg a bírálatot is olyan súlyos vétségnek tartja, mint a pánikkeltést, ami miatt három gyanútlan blogozót elő is állítottak az elmúlt napokban. Három középiskolást. Az a bűnük, hogy túlbecsülték az árvíz áldozatainak számát, egyikük azt találta írni saját Facebook profilján, hogy Obrenovacon százával úsznak a hullák...Azt ugyan nem lehet bizonyítani, hogy a Facebookon való levelezéssel valóban pánikot keltettek, de rájuk lehet fogni, hogy akár kelthettek is volna. Meglátjuk, milyen álláspontra helyezkedik a bíróság. Az intézkedést Saša Janković ombudsman is kifogásolja, ám ennél is aggasztóbbnak tartja, hogy a fontos döntések az intézményeken kívül születnek, egyetlen ember befolyása alatt. Példaként hozza fel a kormány mellett alakított válságtörzs ülését, amelyen – a tévéfelvételek tanúsága szerint – mindenről a kormányfő döntött, a miniszterek pedig szorgalmasan jegyezték az instrukciókat.

Mellesleg, számos bíráló szerint maga AV (gyengébbek kedvéért: Aleksandar Vučić, így emlegetik őt bizalmasan a közösségi hálózatokon) volt a legnagyobb pánikkeltő, amikor drámai szünetekkel tűzdelt beszédeiben kataklizmát emlegetett, titkolta az áldozatok számát, de közben arra utalt, hogy az igencsak nagy, és amikor azt állította, hogy Szerbiában tízszer pusztítóbb volt a katasztrófa, mint a balkáni szomszédoknál.

És miközben AV önfeláldozóan járta a gátakat és mentette a szerencsétlen károsultakat, a legnagyobb ellenzéki erőt, a Demokrata Pártot, a korábbi kormánypártot annyira lefoglalták a tisztújítási gondok, hogy talán még a vízállást sem kísérte figyelemmel. A demokrata tagság nagy reményeket fűz az újonnan megválasztott pártelnök, Bojan Pajtić tevékenységéhez, akinek vezetésével meg kell kísérelniük a csaknem lehetetlent: visszatornázni magukat kormánypozícióba. Megválasztása után ki is adta a jelszót: „Szabadítsuk meg Szerbiát a SNS demagóg hatalmától!”. Ha valakinek, hát Pajtićnak tényleg gazdag tapasztalata van a haladók demagógiájával való küzdelemben: Vučićék egyetlen ellenlábasuk ellen sem léptek fel olyan könyörtelenül, vetettek be annyiféle rafinált eszközt, mint a tartományi kormányfő ellen. Mindennel próbálkoztak már, hogy kikényszerítsék távozását és a tartományi választásokat: utcai mítingeléssel, korrupciós rágalmakkal, fenyegető követelésekkel - mindeddig eredmény nélkül. Ám Bojan Pajtić most talán még nehezebb feladat előtt áll: meg kell újítania szétzilált pártját, hogy szocdemokrata alternatívát állíthassanak a jobboldali populista hatalommal szemben. És ráadásul mindezt vajdaságiként kell tennie egy Belgrád központú pártban.

Jellemző, hogy a vajdasági emberekhez mindig is gyanakvással viszonyuló fővárosi média milyen tartózkodóan tudósított Bojan Pajtić győzelméről a vetélytárs Dragan Đilasszal szemben. Az ismert esti lap például négy voksot elbliccelve azt emelte ki címben, hogy Pajtić a szombati tisztújító értekezleten száznyolcvan szavazattal kapott többet ellenlábasánál. Éppen csak hogy azt nem tette hozzá, hogy „mindössze”. Pedig az új pártvezető példás udvarisággal viszonyult azokhoz is, akik nem szavaztak rá, barátjainak nevezte őket, akikkel együtt szeretné teljesíteni a nagy feladatot: megfelelni a „tisztességes, becsületes, okos és művelt emberek” elvárásainak, akik a DS-től várják az ország gondjainak megoldását. Ezzel egyszersmind azokat is minősítette, akik a másik tábortól várják boldogulásukat.

Kezdetnek már az is nagy eredmény lesz Pajtić részéről, ha elejét tudja venni a párt további osztódásának.

J. Garai Béla