Miközben a hadsereg és a védelmi minisztérium is vizsgálja a péntek éjjel történt helikoptertragédia körülményeit, máris olyan hírek terjednek a belgrádi médiában, hogy a zord időjáráson és a pilóta esetleges rossz helyzetfelmérésén túl egy nagy adag felelőtlenség is közrejátszhatott a hét emberéletet követelő légi balesetben.

Azt találgatják ugyanis, hogy a légierő rendkívüli helyzetekre állandó előkészületben tartott gépe politikai nyomásra indult akcióba Novi Pazarba négy repülőssel a fedélzetén, hogy onnan Belgrádba szállítson egy válságos állapotba került csecsemőt és az őt kezelő két orvost, mivel mentőautójuk hegyomlás miatt elakadt. Eközben nem mérték fel kellőképpen az éjszakai repülés és a szakadó eső miatti rossz látási viszonyokat, az ebből adódó kockázatokat. A tragikus epilógust tudjuk: a gép eddig tisztázatlan okok miatt nem messze a surčini repülőtértől a földnek csapódott, és mind a hét utasa életét vesztette.

A súlyos baleset természetesen a média érdeklődésének középpontjába került és számos kérdést vetett fel, többek között ezt is: mi a magyarázata annak, hogy egy veterán, nagy tapasztalattal rendelkező pilóta háromszor is sikertelenül próbálkozott a leszállással, míg végül – meg nem erősített feltevések szerint – elfogyott a gép üzemanyaga, és lezuhantak. Az üzemanyaghiányra abból következtetnek, hogy a roncs nem gyulladt ki. Omer Mehicet a szerb légierő egyik legjobb pilótájának tartják, a tavaly februári példátlan hóviharban Aleksandar Vučićot is ő szállította a feketicsi autópálya szakaszra, ahol a kormányfő emlékezetes gyermekmentési akcióját hajtotta végre - a tévékamerák kereszttüzében.

Továbbá az is sok találgatásra ad okot, hogy miért kellett Surčinban landolni, ha például Kragujevac sokkal közelebb van? A leglényegesebb kérdés azonban az, hogy egyáltalán miért szálltak fel, amikor azon az éjjelen olyan rosszak voltak a látási körülmények, hogy három utasgépet is át kellett irányítani Surčinból Temesvárra, mert túl kockázatos lett volna a leszállásuk.

Ám még ennél is fontosabb a felelősség kérdése. Ki adott utasítást a veszélyes mentőakcióra? Egy nyugalmazott repülős tiszt szerint csakis politikai nyomásra indulhattak el, mert józan helyzetfelmérés után ez kizárt lett volna. Szerinte a légierő parancsnokai engedtek valamelyik politikus követelésének, és engedélyt adtak a végzetes éjszakai repülőútra. Belgrádban terjedő hírek szerint Bratislav Gašić védelmi miniszter adta ki az utasítást promóciós meggondolásból. Állítólag a surčini repülőtéren személyesen várta az érkező mentőhelikoptert, hogy a kamerák előtt eldicsekedhessen a csöppség életének megmentésével.

Ha így volt, ha nem, a felelősség kérdése mindenképpen megkerülhetetlen. A hírportálok blogírói most azt találgatják, vajon benyújtja-e lemondását az a tisztségviselő – a miniszter vagy valaki más –, aki felelős a súlyos kockázatokkal járó akció elrendeléséért? Egyelőre úgy tűnik, hogy senkinek esze ágában sincs megtenni ezt a lépést, és vállalni az erkölcsi felelősséget. Nálunk ez nem divat, mint más civilizáltabb országokban. Nem csak Japánban, hanem hozzánk közelebb eső országokban is. Például éppen a hétvégén mondott le a román pénzügyminiszter, Darius Valcov, mert az ügyészség eljárást rendelt el ellene hivatali visszaélés gyanúja miatt, amit állítólag korábban, vidéki polgármesterként követett el. Ilyesmire Szerbiában aligha találunk példát.

Igen, a tévékamerák előtti szereplés akkora vonzerővel bír, hogy politikus legyen a talpán, aki ellen tud állni! Az itteni vezetők általában nem tudnak. A legfrissebb hír például arról szól, hogy Aleksandar Vučić felkereste azokat a nyomozókat, akik a hétvégén látványos akcióban elfogták a két éves belgrádi kislány romániai, de francia állampolgársággal rendelkező elrablóit. Látni fogjuk őket a híradóban, természetesen nemcsak a bátor rendőröket, hanem a nekik gratuláló miniszterelnököt is. Hadd lássák a választók, hogy mennyire gondoskodik róluk a kormányelnökük. A mentési akciók egyébként is a gyengéi közé tartoznak, hol a hóviharból ment kisgyermekeket, hol meg az árvízkárosultakat segíti a csónakba, és viszi a homokzsákot a gátak védőinek.

Nem is tudom, mit csinálnának a szegény tévéhíradó szerkesztők, ha Vučićunk neadjisten megbetegedne, és két hétig nem tudna kamerák elé állni? Ugyan mivel kezdenék az esti híradót? Van úgy, hogy egy este négyszer-ötször is nyilatkozik valamilyen kérdésben. A meteorológiai jelentés elmaradhat, de Vučić soha!

Vasárnap például azt láthattuk, amint a kormánytagok élén felkereste azt a helyet, ahol tizenkét éve meggyilkolták Zoran Đinđićet, Szerbia első demokratikusan megválasztott miniszterelnökét, és koszorút helyezett el. Úgy vezette a menetet, mint egy szigorú osztályfőnök, a miniszterek pedig alázatos nebulóként követték. Nem tudom, hogy mit gondolhattak magukban főnökükről vagy Zoran Đinđićről, az mindenesetre eléggé furcsa volt, hogy éppen Vučić emlékezett volt politikai ellenfelére. Valahogy nehezen fogja fel az ember, hogy egy politikus ekkora változáson eshet át, és hogy immár ő is, az egykori szélsőséges radikális, Vojislav Šešelj fegyverhordozója is lerója kegyeletét egy demokrata előtt. Akiről valamikor hasonlóan vélekedett, mint hű társa, Tomislav Nikolić, aki azt mondta anno egy tévéműsorban, hogy egyáltalán nem sajnálja, hogy Đinđićet lelőtték.

Úgy látszik, csak Šešelj nem változik, csak ő maradt következetesen hű radikális eszméihez. A vajda most is nemzetárulónak tartja a meggyilkolt politikust, halála tizenkettedik évfordulóján azzal fenyegetőzött, hogy „egy galagonyakaróval” fogja elküldeni helyettesét, Nemanja Šarovićot „arra a helyre, ahova Đinđićet eltemették". A galagonyakaró a néphiedelem szerint köztudottan arra szolgál, hogy halálba küldjék a kísértő rossz szellemet. Ilyenkor mindig felmerül az emberben, hogy vajon Đinđić vagy a radikálisok eszméi kísértenek-e Szerbiában?

Hogy mi lett a történet vége, nem tudhatjuk, Nebojša Stefanović belügyminiszter mindenesetre megígérte, hogy hatásos intézkedéseket tesz, hogy megakadályozzon minden efféle vandalizmust, a Đinđić-sír meggyalázását. Még szerencse, hogy Šešelj közismert szájhős, és csak ritkán tudja beváltani fenyegetéseit. Azt sem tudta, hogy kidobja a Virágházból a „szerbgyűlölő” horvát Titót, azt pedig még kevésbé, hogy Nagy-Szerbia határait Virovitica-Karlovac-Karlobag vonalig terjeszti ki.

J. Garai Béla