Ha én pancsovai lennék, egy percig se gondolkodnék azon, hogy kire voksoljak április 24-én. Minden dilemmám eloszlott volna a Szerb Haladó Párt ottani választási nagygyűlése után, amelyen a kormányfő és pártvezér, a pillanatnyilag legnépszerűbb itteni politikus, Aleksandar Vučić mellett megjelent Szijjártó Péter magyar külgazdasági és külügyminiszter is.

A tévé előtt ülve nem akartam hinni a szememnek: jól látom, ő az ott Vučić és munkatársai mellett? A nemzetközi tekintélynek örvendő magyar külügyminiszter? A pártzászlókat lobogtató, transzparensekkel hadonászó, vezetőjüket hangosan éltető tömeg élén? Bizony ő! Méghozzá ingujjban és oly felszabadultan, oly kedélyes mosollyal az arcán lépkedve az első sorban, mintha csak legközelebbi barátját kísérte volna el erre a pártmanifesztációra, hadd lássák a dél-bánátiak, hogy a határon túlról is szurkolnak a mi hatalmi pártunknak.

Nemcsak felvonult, hanem fel is szólalt, és meleg szavakkal méltatta a Vučić-kormány sikereit. Nekem különösen az a mondata ragadta meg a figyelmemet, amit ékes szerb nyelven mondott el, és ami alighanem szállóigéként fog bevésődni a mi kis közösségünk történelmi tudatába: „Ha én szerbiai magyar lennék, akkor a VMSZ-re szavaznék, ha pedig szerb, akkor a haladó pártra!”.

A frappáns kijelentés másnap címoldalon jelent meg a belgrádi kormánypárti sajtóban, ha ettől nem lesz meg Vučićék kétharmada, akkor semmitől!

Meghatott vendéglátója pedig a következő keresetlen szavakkal mondott köszönetet a méltatásért: „Kevés olyan magas rangú külföldi tisztségviselő akad, aki venné a fáradságot, hogy eljöjjön nagygyűlésünkre, és ilyen szépeket mondjon kormányunkról!”.

Mennyire igaza volt! Sőt, nemcsak hogy kevés ilyen külföldi politikus akad szűkebb és tágabb térségünkben, hanem egyetlen egy sem. Szijjártó Péteren kívül. Ha csak Milorad Dodikot nem vesszük külföldinek.

Csak úgy, mellesleg: volt már példa errefelé, hogy valaki hasonló szöveggel és a mi nevünkben próbálta bizonygatni kiállását egy szerb vezér mellett - igaz, ő nem határon túli, hanem palánkai volt. Ténykedése azonban, enyhén szólva, nem nyerte el annak a közösségnek a tetszését, amelyhez tartozónak állította magát. És bár emlékezetes szereplése miniszteri, pontosabban a „népügyi” miniszter bársonyszékébe röpítette őt, pünkösdi királykodása igen gyorsan és meglehetősen dicstelen véget ért.

Visszatérve Pancsovához: nem tudom, hogy a budapesti vendéget a haladópárti vezető hívta meg, hogy növelje a míting fényét, vagy ő maga ajánlkozott. És azt sem tudhatjuk, hogy Szijjártó Péter kikérte-e a mieink tanácsát, mielőtt erre a különös, a diplomáciában meglehetősen szokatlan gesztusra, a haladók választási kampányát segítő fellépésre vállalkozott. (És akkor még nagyon visszafogottan fogalmaztam, mert a Vesti c. belgrádi lapban megszólaltatott jogi szakértők egyenesen botrányosnak és a diplomáciai kapcsolatokról szóló bécsi konvencióval ellentétesnek tartják az esetet.) Ha igen, ha kikérte tanácsukat, akkor nyilván elmulasztották őt felvilágosítani Vučićék „közkedveltségéről” a magyarok körében. Például a zentai Identitás Kisebbségkutató Műhely legfrissebb közvéleménykutatásának eredményeiről, amelyből megtudhatjuk, hogy a magyaroknak legfeljebb 4,8 százaléka rokonszenvez a SNS-szel a szerb pártok közül. A többiek pedig éppenséggel nem rajonganak értük. Amiben bizonyosan közrejátszik e párt vezetőinek igencsak problematikus és a kisebbségiekben kevés rokonszenvet ébresztő előélete.

Ám volt még egy érdekes és emlékezetes mozzanata a pancsovai tömeggyűlésnek: az a bizonyos, sokat emlegetett bekiabálás, amely egy perc alatt romba döntötte a fennkölten szónokló miniszterelnök által festett rózsaszín álomképet, megkérdőjelezve egyszersmind Szijjártó Péter dicshimnuszát is. Miközben arról próbálta meggyőzni hallgatóit, hogy mennyire a szívén viseli sorsukat, egy hang szakította félbe.

„Gladni smo! Predsednice, gladan ti je narod! Znas li ti, predsednice, da nam je plata dvadeset hiljada?”. („Éhesek vagyunk! Tudod-e, elnök, hogy a néped éhes? Tudod-e, elnök, hogy húszezer a fizetésünk?”) Dinárban értendő, természetesen, ami nem egész kétszáz eurónak felel meg.

Az igazi botrány azonban csak ezután következett: a rendfenntartók az illetőt kiemelték a tömegből és elvezették, majd átadták a rendőröknek, akik igazoltatták. Úgy bántak vele, mintha veszélyes delikvensről lenne szó, aki komoly vétséget követett el azzal, hogy beszólt a kormányfőnek. Incidenst robbantott ki őszinte kifakadásával, hogy ő éhes! De nem kevésbé volt botrányos Nebojša Stefanović belügyminiszternek (a SNS alelnökének) magyarázata sem, aki azzal próbálta indokolni a panaszkodó elleni eljárást, hogy azért vezették el, „nehogy baja történjen, ha a többi résztvevőnek netán nem tetszett volna a megjegyzése”. A belügyi tárcavezető e gondoskodó jóindulata és az egész affér jókora visszhangot keltett a médiában, úgy hogy másnap magának a miniszterelnöknek kellett megnyugtatni az újságírókat: ne aggódjanak, az illetőnek a haja szála se görbült… Nyilván felmérte, hogy az egész ügy már így is többet ártott pártjának, mint amennyi pozitív hozadéka volt az egész pancsovai nagygyűlésnek. Magas labdát adott az ellenzéknek, hogy lecsaphassanak rá.

Ám az is lehet, hogy a belügyminiszter okkal aggódott panaszosunk testi épségéért: nem csak azért, mert a népszerűségi csúcsokat döntögető pártvezérnek valóban vannak fanatikus hívei, akik bármikor készek fizikai erővel jobb belátásra bírni az elégedetlenkedőket, hanem azért is, mert a mítingelők zömét buszokon szállított bértapsolók alkotják, amint azt rendre tapasztalhatjuk a SNS választási gyűlésein. Például a legutóbbi újvidéki rendezvényen, amikor a több ezres tömegnek legalább a felét délebbről érkező aktivisták tették ki. Az őket szállító több száz busz, mint tapasztalhattuk, valósággal eltorlaszolta az utcákat, utasaikat pedig alkalmi táblákkal irányították a főtérre, nehogy eltévedjenek a tartományi székvárosban. Ebben a napidíjas aktivista társaságban valóban veszélyes dolog lehet bíráló megjegyzést tenni a szónokra. Testi épségével játszik, aki erre vetemedik.

Az éhes delikvensről közben kiderült, hogy nem ellenzéki bérenc, ahogyan feltételezhettük volna, hanem csak egy helybeli átlagpolgár: egy jobb sorsra érdemes géplakatos, aki egy internetes portálnak így nyilatkozott cselekedetéről: „Eljött az alkalom, hogy szemébe mondjam a miniszterelnöknek: egész életem abból áll, hogy mizerábilis fizetésért kulizok különféle cégeknek napi tizenkét órát, amiért 20-25 ezer dinárt kapok, s ebből csak a közműszámlákra és a legalapvetőbb élelemre futja…”.

Ki tehet róla, hogy nem csatlakozik a bértapsolókhoz? Ők ezerötszáz dinár napidíjat kapnak, mellé szendvicset, szörpöt, amint egyikük őszinte vallomásából tudjuk. És még ingyen kirándulásra is viszik őket.

J. Garai Béla