Az egésznapos konferenciát a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944–45 Alapítvány szervezte azzal a céllal, hogy történészek, helytörténészek és kutatók közreműködésével feltárja és rendszerezze a korszak eseményeit, bemutassa az újabb kutatási eredményeket, valamint elősegítse a délvidéki történelem e tragikus időszakának pontosabb megértését.

A konferencia fontosságáról Cseresnyés Magdolna, az alapítvány kuratóriumi elnöke is beszélt, kiemelve, hogy a nyolcvanadik évforduló különösen jelentőssé tette az eseményt.

„Meg vagyok győződve arról, hogy ma már mindent szabadon kimondhatunk. A nyolcvanadik évforduló volt a meghatározó, hogy ilyen, viszonylag nagy konferenciát szervezzünk, hiszen 2015 óta nem volt tudományos tanácskozás ebben a témában”, fogalmazott.

Hozzátette, hogy az eseménynek kettős célja van: egyrészt tiszteletadás Matuska Márton előtt, akinek munkásságától elválaszthatatlan a délvidéki magyarság második világháború utáni sorsának feltárása, másrészt a kutatás és az emlékezés folytonosságának biztosítása.

Az eseményen dr. Bank Barbara történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottság tagja is felszólalt, aki felelevenítette a nyolcvan évvel ezelőtti eseményeket:

„A Délvidéken több mint hetven táborról beszélhetünk, amelyet megnyitottak, és nőknek, időseknek, gyerekeknek tartottak fenn, dolgoztatták őket embertelen körülmények között. A konferencia az újabb kutatások bemutatását is szolgálja. Nyolcvan év telt el azóta, és kötelességünk megemlékezni, valamint emlékeztetni mindenkit arra, hogy ilyen többé ne forduljon elő”, fogalmazott.

Matuska Márton munkásságát méltatva hozzátette: „Olyan emberekkel készített interjút, olyan időszakban, amikor még nem igazán lehetett. Ezeket falvanként, községenként, városonként gyűjtötte össze. Olyan értékes anyagot hagyott ránk, amit ma is alapként használunk. Noha a levéltárak ma már sokkal nyitottabbak, azok az emberek, akik neki megszólaltak, már nincsenek közöttünk. Az ő kutatásai nélkül sok helyen nem is lehetne teljes képet kapni egy-egy közösség múltjáról”.

Az eseményen a résztvevők a múlt eseményeinek társadalmi, történeti és közösségi vonatkozásait vitatták meg, miközben a helyi kezdeményezéseket és kutatási irányokat is bemutatták.

A megtorlások levéltári forrásairól tartott előadást Molnár Tibor, a zentai Történelmi Levéltár főlevéltárosa, aki emlékeztetett: a második világháború utáni megtorlások dokumentumai korábban nehezen voltak hozzáférhetők, és sokáig úgy gondolták, hogy írásos feljegyzések nem is születtek róluk. A 2010-es évek elején azonban Szerbia a megbékélési folyamat részeként megnyitotta a levéltári anyagokat, ami lehetővé tette a komolyabb kutatásokat. Molnár kiemelte, hogy a források feldolgozásakor elengedhetetlen a forráskritika alkalmazása: mindig vizsgálni kell, ki készítette az iratokat, milyen céllal, és milyen történelmi körülmények között születtek.

Mačković Stefan, a Szabadkai Történeti Levéltár levéltári tanácsosa több munkájában foglalkozott már a háború áldozatainak kérdésével. A temerini eseményen Szabadka és környéke, a legyőzöttek sorsa, táborok és áldozatok címmel tartott előadást és mutatott be egy rövidfilmet.

A 44-es megtorlások eszmetörténeti hátterét vizsgálva dr. Mészáros Zoltán, a Szabadkai Történeti Levéltár főlevéltárosa azt elemzte, hogyan volt képes egy önmagát felvilágosultnak tartó társadalom ilyen cselekedetekre, honnan eredt ez, és mit üzen számunkra. Üzenete szerint a fájdalmakat és szenvedéseket meg kell élni, értelmes módon elfogadni és rájuk emlékezni, hogy a jövő ne legyen mérgezett az elfojtott indulatok miatt.

Ternovácz István újságíró, helytörténeti kutató előadásában azt részletezte, hogy lesz-e emlékműve Újvidéken a kommunista partizánok 1944/45-ös magyar és nem magyar áldozatainak. Munkájában 103 olyan dokumentumot – újságcikket, közleményt, beszédet, hangfelvétel írott változatát, nyílt levelet és egyéb dokumentumot – idéz, amelyek az emlékműépítéshez köthetők 1990-től napjainkig. Mint fogalmazott: az, hogy lesz-e emlékmű, azon áll vagy bukik, hogy meglesz-e hozzá a politikai akarat és erő. Matuska Márton kutatásai kapcsán elmondta, munkája „pótolhatatlan”, és jelentős érdeme van a közösség múltjának feltárásában.

Fülöp Zoltán helytörténész a verbászi áldozatokat kutatja. Mint mondta, a település történetének 1944-es fejezete nem csupán helyi tragédia volt, hanem a délvidéki magyarság és németség közös gyásza.

„A tömegsírok földje ma is őrzi az ártatlan emberek életét. A mi felelősségünk, hogy történelmünk sebeit ne feledjük el, mert csak az emlékezés és az igazság kimondása adhat esélyt sebeink gyógyulására és a jövő békéjére”, emelte ki előadása végén.

Nagy Tibor történész kutatásait és a Löszbe taposva című kiadványát mutatta be, amely az 1944/45-ös partizánmegtorlások topolyai és környékbeli áldozatainak állít emléket, többek között a szerző által felkutatott és megszólaltatott, még élő szemtanúk elmondásai alapján. A kötet hiánypótló munkának számít a vajdasági magyar történetírásban, mivel az 1944–45-ös vérengzések topolyai eseményeit mutatja be részletesen.

Mgr. Szlávics Károly előadásában helyi levéltári forrásokra és visszaemlékezésekre támaszkodva rekonstruálta a csonoplyai eseményeket. Rámutatott, hogy a kutatás még ma sem zárult le: számos adat és dokumentum feldolgozása várat magára. Munkájával nemcsak a történelmi tényeket kívánja feltárni, hanem hozzájárul a kollektív emlékezet helyreállításához is.

Csorba Béla néprajzkutató, helytörténész a „porod is neki szolgál”(?) című előadásában a járeki partizán gyűjtőtábor magyar áldozatainak emlékhelyének ellehetetlenítését vizsgálta. Emlékeztetett, hogy a táborban elhunyt magyarok emlékét ma csupán egy fakereszt jelzi, önálló, méltó emlékmű nélkül. Az előadás rámutatott, hogy a történelmi igazság és a közösségi emlékezet megőrzése érdekében továbbra is nyitott kérdés, vajon felállítható-e valaha megfelelő emlékhely a magyar áldozatok számára. A járeki tábor 1944 és 1946 között működött, ahol több mint 6.000 ember – köztük magyarok, németek és más nemzetiségűek – vesztette életét, embertelen körülmények között. Számos magyar áldozat is volt, akik közül több mint 200-an haltak meg éhség, betegség vagy erőszak következtében.

A tanácskozás keretében megemlékeztek a tavaly februárban elhunyt Matuska Mártonról, aki életét a délvidéki magyar közösségeket ért tragédiák feltárásának és dokumentálásának szentelte.

A temerini tanácskozás anyaga nem marad az asztalfiókban: a szervezők kiadvány formájában is szeretnék megjelentetni azt.