Szól a rádió!

Hónapok óta készülök írni kiváló költőnk, Böndör Pál Magyarországon megjelent A holdfény árnyékában (Nyitott Könyvműhely, Bp., 2011) című regényéről, de az élet rendre közbeszólt, újabb s újabb aktuális témákat (színházi bemutató, kultúrstratégia stb.) kínált, s a tervezett könyvbemutató annak ellenére halasztódott, hogy az egyik pesti portálon megjelent róla egy csúnyán elmarasztaló, igazságtalan kritika, amely ellenében illett volna szólni a műről, vagy hogy egy irodalmi díj várományosai közé sorolták, s ezzel mintegy aktualizálták, a vele való foglalkozást. Csakhogy, most meg lekéstem: épp jegyzeteimet rendezgettem, amikor értesültem róla, a díjat odaítélték, szerintem erre teljesen érdemtelen, gyengécske műnek. Akkor most, merült fel a kérdés, mitévő legyek. Hogy mégis úgy döntöttem, jegyzetet adok közre Böndör kötetéről, azért teszem, mert született újvidékiként személyesen is érintve vagyok, mert olyasmiről ír, ami fölöttébb érdekel, úgy (napi)politizál, ahogy itt manapság magára valamit is adó értelmiséginek kell, s nem utolsósorban, mert könyvbehozatalunk nem lévén a vajdasági olvasóknak alkalmuk sincs megvenni, ergo: megismerni a kötetet.
Ennyi felvezetés után essék szó magáról a műről.
Böndör regénye nem hibátlan (azt a bizonyos, irodalmilag nem túl rangos díjat, nem is érdemelte volna meg). Neki is elmondtam: remek részletek mellett a közepe táján a történet érdektelenné válik. Számomra ennek ellenére vonzó, izgalmas olvasmány volt. Kevésbé azért, mert azokat a valós tereket idézi, amelyeken gyerekfejjel magam is mozogtam. Jóllehet ez sem elhanyagolható mozzanat az olvasói érdeklődés fenntartását illetően. Sokkal inkább azért, amit rossz közérzetének okaként a szerző tudtunkra ad. Kisebbségi magyarként és íróként, annak bizonyságaként, hogy valami (minden?) „végérvényesen el lett rontva”. Így érzi. S nem alaptalanul.
Igaza van, Újvidék már régen nem az a város, amit gyerekfejjel megismertünk. Megváltozott. De nem a dolgok normális menete szerint, hogy több lakosa van, hogy új utcák, városnegyedek épültek. Emberanyagát tekintve más. A „már-már ellenségessé vált tömeg hangulatától – mintha valamilyen sűrű, beteges szmogtól – átitatva” fáradt és rosszkedvű lett, amiért egy őslakós nem érzi benne magát otthon. S nem csak a közelmúlt háborúi vagy a bennünket sújtó igazságtalan bombázások miatt, bár önmagukban ezek is épp elegendő okot szolgáltathatnának rosszkedvünkre, hanem mert a növekvő elbizonytalanodás okán egyre kevésbé tudjuk, „mi magunk kik is vagyunk valójában”.
És ebben mi magunk nagyon is ludasak vagyunk. Mert meggondolatlanul rontunk egymásra. Szavaink, mint „támadásra készülő farkasfalka”, marják, tépik a másikat. Amihez példaként hozza fel az újvidéki jelzőhöz tapadó mellékízt, a szóhoz „észak-bácskai nyelvhasználatban” telterjedt „rejtett pejoratív” jelentést. Hogy az újvidéki jelző a „hatvanas években például avantgárdot jelentett, továbbá liberálist, urbánust”, míg „Mostanság leginkább rossz magyart jelent”. Olyan magyart, aki „nem maga a megtestesült rossz, csupán rossz helyen született, kénytelenségből gonoszok között éli az életét, ha ragadt is rá valamilyen nemzetietlen vonás, nem rossz magyar ő, csak egy kissé fura. Mint a vásott gyerekekre mondják, hogy nem rossz, csak csintalan. Csintalan magyar”.
És ez a belső, önkörünkben történt megosztás a legfájdalmasabb változás húsz évvel ezelőtti önmagunkhoz képest. Az igazi bajt tehát nem az egykori, „politikai tákolmány”-ként létező ország szétesése, nem a nagy elvándorlás, nem a „joghurtforradalommal ránk szakadt diktatúra”, nem a kényszersorozások, nem az élet minőségének általános leromlása jelenti, nem ez az oka az író otthontalanság érzésének, bár tagadhatatlan, hogy a „felsoroltak egyenes következménye”, hanem az önkörünkben megnyilvánuló toleranciahiány. Ezért „egyre inkább kezdjük megérdemelni mostoha sorsunkat”. (Ezt csak tetézi az az önkény, a másik véleményének figyelmen kívül hagyása, s most visszafogottan fogalmaztam, ami ITT az utóbbi hetekben politikai segédlettel kórként burjánzott!)
Hiába szól a rádió, ha „Fáj a fő”.
És pont erről a főfájásról szól ez a könyv, amely minden bizonnyal nem elégíti ki a regényről vallott, tudott ismereteinket (széteső), de semmiképpen sem mondhatjuk róla, hogy valóságidegen, hogy megfeledkezne a magunk okozta mindennapi traumáinkról. S ezt az sem tudja feledtetni, hogy látszólag minden úgy működik, ahogy kellene. Vannak műsorok, beszélhetünk kedvünkre („de hogy ennek mi értelme, az igen kétséges”), ha eljön a tél, mint ahogy most is esedékes, és lehullik a hó, amiből vidáman méretes hóember építhető, megjelennek a másik utca „gyerekei”, s „hihetetlen dühvel” lerombolják azt, amit mi örömmel és lelkesen építettünk. S a másik utca gyerekei nem is azok, akik más nyelven beszélnek, hanem azok, akik – akár kisebbségben, akár többségben – a miénkkel azonos kultúrában nőttek fel és élnek.
Ezt mondja el olvasóinak Böndör Pál személyes emlékeinek mozaikkockáit regényszerűen előadva (ebbe a sorba nem igazán illik az amerikai néger katonával való két találkozás), illetve rádiós újságíró lévén, egykori jegyzeteit a narratíva részeként közreadva. Amit enyhén fikcionált önéletrajzként kapunk, az elsősorban talán a magamfajta újvidéki számára érdekes, amit pedig Böndör (ahogy magát nevezi) rádióíróként közöl, az akár a regényes epizódoktól függetleníthető, bár tartalmilag vele összetartozó, önálló kötetben is publikálható jegyzettömbként is kiadható lenne.
Végezetül arra szeretném biztatni az olvasókat (vannak?), hogy maguk győződjenek meg a fentiekről, de hiába tenném, ha a kötet legjobb esetben Vajdaság egyetlen könyvesboltjában kapható csupán, s az sem bizonyos.
Gerold László

Tweet

Szóljon hozzá!

Hozzászólások (Beta*)

Neve

E-mail címe

Kommentje

1500 / 1500

Biztonsági kód:


* teszt / fejlesztési fázisban