Úgy látszik, hogy ebben az országban minden a legnagyobb rendben van: a gazdaság virágzik, a széles néptömegek elégedettek, a jószomszédi kapcsolatok örvendetesen mélyülnek és nekünk, munkában megfáradt dolgozóknak legfeljebb az okoz némi gondot, hogy itthon avagy külföldön vakációzzunk. Így a kormánynak nincs is más dolga, mint hogy fenntartsa ezeket a csaknem paradicsomi állapotokat.

Ha nem így lenne, akkor nem egy húsz évvel ezelőtti eseménnyel kapcsolatos határozati javaslat kötné le már hetek óta a belgrádi államvezetés figyelmét. Nem ezt a Nagy-Britannia által kidolgozott és a Biztonsági Tanács elé terjesztett dokumentumot kommentálná minden illetékes és illetéktelen szerb politikus. Hanem az ország és a lakosság égető gondjaira koncentrálna.

Ám a Balkánnak ebben a csücskében, ahol nekünk is szerencsénk adatott élni, a dicső múlt, mint tudjuk, sokkal nagyobb súllyal esik latba, mint a keserves jelen.

A múltnak azon szakasza került most reflektorfénybe, amelyben a kelet-boszniai területek hovatartozását igyekeztek eldönteni a Radovan Karadžić és Ratko Mladić vezette hazafias erők, kiadós anyaországi katonai-nehéztűzérségi segédlettel. És közben az ENSZ által védett enklávévá nyilvánított Srebrenicát is sikerült bevenniük, majd a muzulmán férfi lakosságot oly módon pacifikálni, hogy írmagjuk is alig maradt. Vagyis oly módon - mint az időközben előkerült videofelvételek és feltárt tömegsírok tanúsítják -, hogy kíméletlenül és tervszerűen lemészároltak nyolcezer foglyul ejtett bosnyák férfit és fiút. Az 1995. júliusában történt szörnyű tömeggyilkosság közelgő huszadik évfordulójára Nagy-Britannia és más nyugati államok egy ENSZ-határozatot készülnek elfogadtatni, amely nyomatékosítaná, hogy ott valóban népirtás zajlott, amit egyetlen állam sem tagadhat. Amolyan alapigazságnak számítana ez, ami elősegítené a térség népeinek megbékélését.

Ennek tényét különben a hágai Nemzetközi Törvényszék is megállapította, csakhogy a minősítést nem mindenki hajlandó elfogadni a mai napig sem. Nemrégen, egy szarajevói nemzetközi tanácskozáson Theodor Meron, a bíróság elnöke a következőképpen érvelt: „Senki sem tagadhatja, hogy Srebrenicában népirtás történt, hiszen a bűncselekmények elkövetőinek célja egy népcsoport (a muszlim bosnyákok) kiirtása volt”.

De miért is aggasztja a belgrádi vezetést a boszniai területen, vagyis egy másik állam területén elkövetett etnikai tisztogatás és genocídium és a nyugatiak által beterjesztett deklaráció olyannyira, hogy még a legégetőbb országos problémákat is készek félresöpörni? Miért vitás egy dokumentum, amely méltó emléket akar állítani a második világháború után Európában történt legnagyobb tömeggyilkosságnak? Mi az benne, ami ennyire felzaklatta a kedélyeket Belgrádban és Banjalukában?

A legrövidebben az, hogy az ENSZ-ben elfogadott határozatnak sokkal nagyobb súlya van, mint amit az egyes országokban fogadnak el, és ha ebben megerősítik a Nemzetközi Törvényszék álláspontját, azt, hogy Srebrenicában népirtás történt, akkor ezt az összes államnak illik tiszteletben tartania. Például oly módon, hogy az iskolai tankönyvekben is kötelezően így kell minősíteni az ott történteket, és a politikai vezetők sem nyilatkozhatnak ezzel ellentétesen, ha nem akarják kirekeszteni magukat a civilizált világból.

A határozat tehát felülírná a szerb parlamentben 2010-ben, a demokrata-szocialista koalíció által elfogadtatott deklarációt, amely elítéli a tömegmészárlást, de óvatosan megkerüli a genocídium kifejezést. Ez volt az ára ugyanis a nacionalistákkal való kompromisszumnak. A szerb vezetés ma is ehhez a deklarációhoz tartja magát, így Tomislav Nikolić elnök is, aki többször is elvitatta, hogy Srebrenicában népirtás történt. Milorad Dodik, a boszniai Szerb köztársaság vezetője pedig még az áldozatok számát is vitatja. Egy ENSZ-határozat esetén meg kellene változtatni álláspontjukat. De még ennél is nagyobb morális csapásnak számítana annak a ténynek a megerősítése, hogy a Szerbia által támogatott boszniai szerb haderő genocídiumot hajtott végre, és hogy közvetve, közvetlenül ennek révén jöhetett létre a Szerb Köztársaság. Vagyis megkérdőjeleznék a dicső múltat. A banjalukai vezetők rémálma valósulna meg ezzel, hiszen a bosnyákok újabb érvet szereznének követelésükhöz, hogy a népirtás árán született alakulatot meg kell szüntetni.

Nem csoda hát a nagy izgalom a brit határozati javaslat miatt. A komoly aggodalmat szemlélteti, hogy a napokban együttes ülést tartott a belgrádi és a banjalukai kormány, amelyen igyekeztek mozgósítani a nemzet erőit. Nikolić elnök drámai felhívásban figyelmeztette a politikusokat, hogy mindenkinek kötelezően állást kell foglalnia a rezolúcióról, különben „a történelem fog ítélkezni felettük”.

Nem vitás, hogy milyen álláspontra kell helyezkedniük, hiszen benne van a levegőben, ezt szajkózza a média napok óta: el kell utasítaniuk a dokumentumot, ahogyan azt elutasította az a levél is, amelyet a hétvégén intézett Belgrád a BT öt állandó tagállamához, aggodalmát fejezve ki, hogy elfogadása „destabilizálná a régiót és nyugtalanságot keltene Szerbiában is”. Egy átlagpolgár előtt nem egészen világos, hogy miért ingatná meg a térség biztonságát és miként okozna nyugtalanságot Szerbiában egy ismert tényeket rögzítő ENSZ-határozat, ám az államvezetésnek erről biztosan vannak értesülései.

Mindenesetre izgalmas napok elé nézünk, és most ne várjuk a kormánytól, hogy a búzaterméssel vagy a fizetésemeléssel foglalkozzon, mert fontosabb nemzeti ügyekkel van elfoglalva. Kiszivárgott hírek szerint a kormánytagokat is felszólították, hogy foglaljanak állást a „szerbellenes” brit deklarációról, és mindenki az elutasítást támogatta.

Egyetlen kivétellel: Zorana Mihajlović építésügyi tárcavezető általános megdöbbenésre ellenkezőleg szavazott.

A hazafiatlan gesztus nem maradt következmények nélkül: Zoranát nem hívták meg a Dodikékkal tartott közös kormányülésre, a haladópárt mellett elkötelezett tabloidok pedig olyan össztüzet zúdítottak rá, mintha máris aláírta volna a Srpska felszámolását. Az egyik címoldalon ezt olvashattuk: „Szégyen, gyalázat: Zorana elismeri, hogy szerb katonák bosnyák fiúkat erőszakoltak meg”. Patrióta érzelmű blogozók pedig a miniszter asszony azonnali leváltását követelik. Egy hozzászóló még tovább ment, szerinte nem leváltani kell, hanem azonnal kivégezni. A másik pedig azt ajánlotta, hogy „vessék máglyára a boszorkányt!”.

Ha jobban belegondolunk, nem is olyan régen volt a középkor. Még szerencse, hogy nekünk, polgároknak nem kell nyilatkoznunk. Jól megnéznénk magunkat a véleményünkkel.

J. Garai Béla